Bejelentkezés Regisztráció

Vokális művek

"Most tél van és csend és hó és..." (Winterreise / Schreier, Richter)

2009-11-10 13:13:03 BaCi

Winterreise, Schreier, Richter SCHUBERT:
Winterreise, D.911
Piano Sonata in C, D.840

Peter Schreier – tenor
Sviatoslav Richter – piano

Universal / Decca
478 1714

Ünnepre hívom a Tisztelt Olvasót! De ne gondoljanak semmi mesterkéltségre. Ne a zászlófelvonásokkal teletűzdelt megemlékezések fáradt érzéseit idézzék fel, ne is az eszem-iszomokba torkolló amerikaias összejövetelek erőltetett lelkesedését.
Inkább azokra a pillanatokra emlékezzenek, amikor egy magányos órán megáll az idő, hogy a rövid, lélegzetvételnyi csöndben végre megérinthessük a tökéletesség szobrát.
Amikor végre nem félünk és nem akarunk, nem ragaszkodunk és nem harcolunk, egyszerűen csak rácsodálkozunk egy váratlanul jött, másodpercnyi tüneményre.

Amikor Schreier és Richter muzsikálni kezd, nincs idő, nincs tér, a zene képlékeny vonzásrendszerén kívül megszűnik minden kényszerű kötődés.
Csak áll az ember és figyel, hogy jól az idegeibe tudja vésni a két művész által sugallt törhetetlen nyugalmat.

Schreiernél nincs akkora szerepe a mássalhangzóknak, mint az ma divatos a dalénekesek körében. Sokkal nagyobb hangsúly esik a levegő használatára. Óriási legatók szólalnak meg, melyek helyenként pókfonál vékonyságúra zsugorodnak ugyan, de soha nem törnek meg. Ebben a miliőben viszont jobban érvényesül a magánhangzók színe, ejtésmódja. Sokkal fontosabbá válik, hol képez az énekes egy "i"hangzót, hogy élesen, süvítve és ezzel magasabb hatással szólal-e meg, vagy pedig kissé mélyebb érzetet keltve a hallgatóban sötéten, "ü"-sen zeng.

Schreier éneke más módon fonódik a zongorakísérethez is, mint ahogy az ifjabb generációknál halljuk. Kevesebb szerep jut a töréseknek, az újraindulásoknak, a robbanékonyság és a nyugalom hirtelen váltogatásának, viszont sokkal intenzívebb a harmóniák és a dallam kapcsolata. A magánhangzók ejtése ugyanis az alatta megszólaló akkordhoz igazodik, s így mint egy impresszionista festmény, különféle színű területekből épül fel a műalkotás.

Ebből születik meg az a különleges, lebegő hatás, mely teljességgel elvarázsolja a hallgatót.
Nem az idő sűrűsödik meg és tágul ki, elképesztő végletek között rángatva minket, hanem különféle telítettségű színek, sötétebb, világosabb fényhatások könnyen követhető váltakozása hozza létre azt a belső feszültséget, mely nélkül nincs igazi művészet.

A Winterreise ismert soraihoz képest sokkal "eldugottabb" alkotás a C-dúr szonáta. Kitűnő a sorrend, hogy a szonátát halljuk a dalciklus után. Ha az ember belehelyezkedett ebbe a lebegő világba, sokkal könnyebben fogja fel a zongoraszonátát is. Richter Schreieréhez hasonló előadói attitűdje kifejezetten igényli a hallgatótól az elmélyült koncentrációt, s ha ez létrejön, rendkívül sok kapaszkodót nyújt a szonáta megértéséhez, élvezetéhez.
E nélkül viszont könnyű elsiklani a mű és az előadás finom szépségei fölött.

Ma már egyre többen vannak, akik beleszerettek a Bartoli-féle izgalmakba, a Ian Bostridge keltette felajzott idegállapotba.
De nekik is csak azt tudom javasolni: álljanak át e két művész csendesebb hullámhosszára, mert a bő negyedszázaddal ezelőtt rögzített felvételek örök értéket közvetítenek.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.