Mire jók a rosszfiúk? (Bryn Terfel - Bad Boys)

Bryn Terfel - Bad Boys

Swedish Radio Choir
Swedish Radio Symphony Orchestra
Paul Daniels

Universal / Deutsche Grammophon
477 8091

Bryn Terfel manapság talán már nem akkor szám, mint volt mondjuk a 90-es évek elején, amikor a nemzetközi komolyzenei életbe frissen berobbanva egyre-másra kápráztatta el valódi énekes-színészi képességeivel a hallgatóságát. Ehhez mindaddig nem nagyon voltak hozzászokva az operarajongók, ugyanis kevés ilyen, sportnyelven szólva minden poszton bevethető, all-round énekes akadt korábban az operabizniszben. Számolatlanul jelentek meg a lemezei, köztük egészen kiválóak is: a magam részéről ide sorolom például a James Levine vezényletével felvett első operaária-albumát, a Cecilia Bartolival közös duettlemezt vagy az abbadós Falstaffot is.

Lehet, hogy hozzászoktunk a minőséghez, lehet, hogy a walesi basszbariton fásult meg kicsinykét, mindenesetre 2006-os Mozart-albuma mintha nem ütött volna akkorát. A legújabb, Bad Boys című lemezén azonban megint a "régi", ezer vokális színnel és árnyalattal karakterizáló Terfel hallható, amint az opera-, és musicalirodalom számos csibészének, gazfickójának, sőt gonosztevőjének szerepében lubickol.

Mint ahogy egy-egy ilyen árialemez esetében (főként ilyen széles repertoárral) lenni szokott, akadnak szerepek, amelyek telibe találják az interpretátort, és bizony vannak olyanok, amelyektől a hallgató legalábbis eltanácsolná az adott énekest. Terfel elképesztő eleganciával (és ne álltassuk magunkat: feltehetően a stúdiótechnika számos előnyét kihasználva) lesz úrrá a nem egészen - vagy egyáltalán nem - neki való részleteken, például A sevillai borbély Rágalomáriáján. Művészi szempontból némileg kétes értékű, inkább csak kuriózumként és rögzítéstechnikai bravúrként értékelhető, hogy Polgár Lászlóhoz hasonlóan ő is egymaga énekelte lemezre a Don Giovanni fináléját.

Vannak olyan részletek, amelyeknek a papírforma szerint jól kellett volna sikerülniük, ám mégsem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket: Pizzaro sátáni áriája a Fidelióból például túlságosan hajszolt és kissé hatástalan lett, és Jago Credóját is hallhattuk már ihletettebb előadásban.

És akkor a telitalálatokról: a Tosca Te Deumában Terfel egy mindenre elszánt kéjencnek kölcsönzi a hangját, rémisztő hitelességgel, míg a Szerelmi bájital Dulcamarajaként vaskos humorából csillant meg nem is keveset. Sweeney Toddnak, a Fleet utca démoni borbélyának sem nagyon akad értőbb és erőteljesebb interpretátora. Található néhány más ritkaság is a lemezen, így Arthur Sullivan Ruddigore című operettjének egy részlete, vagy Sportin' Life dalának (It ain't necessarily so) bariton változata.

Azok a bejátszások működnek a legjobban a lemezen, amelyek színpadi tapasztalattal is meg vannak támogatva. Terfel ugyanis még ezen a lemezen sem adhat mást, mi lényege: tetőtől talpig színházi lénye egy pillanatra sem engedi őt nem játszani.