Miljen idők, miljen idők...! (Prokofjev: Rettegett Iván)

PROKOFJEV: Rettegett Iván
BBC Proms Live
BBC Symphony Orchestra
BBC Symphony Chorus
BBC National Chorus of Wales
Vez.: Leonard Slatkin
Warner Classics 2564 61549-2

Lapozgatva a fotóalbumokat, nézegetve a nosztalgiaműsorokat, gyakran merengünk el a múlton, visszasírva azokat a régi szép időket. Amikor még... Az első Trabant, az első öröklakás, az első színes tévé és így tovább. Sokszor elmondtam/megírtam: azok a bizonyos \"boldog szép napok\" sosem voltak. Másképpen fogalmazva: húsz-harminc év távlatából mindegyik annak látszik. Lapozgatom a Filmlexikont. 1945. Ki, hogy\' élte meg, aszerint gondol rá. Például a világ filmtermése hihetetlen izgalmas volt akkor is - nemzeti hovatartozástól függetlenül is: Róma nyílt város Rosselinitől, a Szerelmek városa Marcel Carnétől, de említhetnénk Elia Kazan, Kertész Mihály, Jean Renoir, Laurence Olivier filmjeit is.

Mindenesetre az orosz Szergej Eizensteinnek Sztálin-díjjal indult a háború utolsó éve. A díjat egy soha be nem fejezett trilógia első részéért vehette át. Rá is fért a siker, hiszen a rendszer kegyeltje az 1925-ös Patyomkin páncélos óta csupán a Jégmezők lovagjával (1938) kápráztatta el maradéktalanul kenyéradó gazdáját, s vívta ki annak teljes - díjakban is megnyilvánuló - szimpátiáját. Ez utóbbi filmben válik először dramaturgiai jelentőségűvé a filmzene. És itt dolgozik először együtt Eizenstein és Prokofjev.

Ez utóbbi Szergej is praktikus gondolkodású ember volt. A filmzenéből (Alexander Nyevszkij) rövidesen kantáta lett, s a siker most sem maradt el. Hja, kérem, egy despota szívesen látja önarcképét nemzeti hősnek, isten ne adja, országegyesítő hérosznak maszkírozva. S ha dicsőségét nemcsak a mozivászon örökíti meg, hanem a hangversenytermek is róla zengenek, csak nagyobb az öröm.

De térjünk egy pillanatra vissza ahhoz a nevezetes 1945-ös évhez. Hiszen ez volt az az év, amikor egyrészt összeomlott a japán filmipar, másrészt a háború előtti évekhez képest 50%-os növekedést mutat az angol mozi látogatottság, amikor egy bizonyos Ingrid Bergman a Gázlángban nyújtott teljesítményéért Oscar-díjat kap, és meghal Csortos Gyula, - hogy mást ne mondjak - a Hyppolit sztárja.

A Rettegett Iván tehát előbb zöld utat kap, és 1942-től lázasan folynak a munkák az Alma-Atába menekített/telepített filmgyárban. Prokofjev is odaköltözik - s ha már úgyis ott van, megír néhány kisebb költségvetésű, háborús kísérőfilm-zenét. A bajok akkor kezdődnek, amikor Eizenstein újragondolja az eredeti koncepciót, s trilógiává bővítené a történetet. A film második része 1946-ra el is készül. Benne először láthatunk színes részeket. A cenzúra - maga a generalisszimusz - azonban résen van. Még csak az kellene, hogy az egyszerű nép párhuzamot vonjon a cári terror és a hétköznapok valósága között! A Központi Bizottság súlyos szavakkal illeti a megtévedt rendezőt. A film bemutatóját sem a két alkotó, sem a népek atyja nem érhette már meg. (Pedig milyen év volt az is! Hamu és gyémánt, Ház a sziklák alatt, Édes Anna, Hosszú forró nyár, Jó reggelt, búbánat! stb.)

A rendező alig ötvenévesen, 1947-ben költözött el, míg a sors iróniája, hogy Prokofjev és Sztálin ugyanazon a napon, 1953. március ötödikén hunyták le örökre szemüket. A rengeteget dolgozó Prokofjev e művét is koncertoratóriumnak (is) szánta, de ideje már nem volt a megvalósításhoz. A filmzene eredeti karmestere, Abram Stassecvich 1962-ben kezdett a szerzői szándék megvalósításához. A végső vágásnál kimaradt zenéket épp\' úgy felhasználta, mint Prokofjev korábbi ötleteit, vázlatait. A műsorfüzet ritka precizitással, számomra nagyon szimpatikus módon, jelenetről jelenetre követi a hangszerelői beavatkozásokat.

Az előadás narrátora a remek hangú Simon Russel Beale, szólistái a feledhető, de nem színvonaltalan James Rutherford és Irina Csisztyakova. A dirigens, Leonard Slatkin jól hallhatóan tudja, mit akar, s ezt - inkább többé, mint kevésbé - ki is harcolja zenészeiből. Nem az ő hibája, hogy a kórus kicsit maszatosan szól, míg a szólisták hangja a távolból próbál utat törni a hangfalak felé. A zenekari hangzás grandiózus, a tempók feszesek, a rezek szépen szólnak. Jól felépített, \"látványos\" zene.

Hogy megállja-e a helyét a Retteget Iván önálló oratóriumként, abban még bizonytalan vagyok. Kérdés persze az is, van-e igény egyáltalán ezekre a reprezentatív műalkotásokra? Állják-e az idő próbáját? Nem tudom. De az biztos, hogy ha sosem játsszák/hallgatjuk őket, akkor esélyük sincsen.