Kötés, oldás nélkül - avagy kétórányi barangolás Monotóniában (Franco Corelli lemeze)

Franco Corelli - tenoráriák, 1955-1958
Warner Fonit
5050466-3303-2-1

Még csak a címet írtam le, de lehet, hogy máris igazságtalan vagyok?
A két CD-n két és fél órányi, gondosan szerkesztett anyag. A kor technikai lehetőségeihez képest nagyon jó a hangminőség, márpedig akkortájt ez Itáliában különösen nagy szó volt. Például a múlt század ötvenes éveiben készült Cetra-lemezekhez képest egyértelműen jobbak a Metropolitan B&apscastjai, pedig azok húsz évvel korábban készültek.

Azért talán nem is morognék, hogy az Otello-belépő előtti kórus neve nincs sehol - a kutyát sem érdeklik az ilyen apróságok -, de azt már csak illene feltüntetni, hogy itt nem csak Corelli hallható. A többiek mellett kimarad a röviden közreműködő szoprán neve is, bár ez a Trubadúr-részletet hallva némileg érthető - ki tudja, talán a rokonság kérte a kompromittáló dokumentumok kozmetikázását. De azért egy ilyen neves kiadó lehetne kevésbé slendrián.

Monoton barangolás ez a két és fél óra. Corelli mentségére szól: 1957. április 5-én pontosan tizenkilenc áriát vett fel: Otello és Lucia, Ballo és Lodoletta, Carmen, Werther, Fedora és mások. Ennyi áriát még próbán \"markírozni\" is nagy teljesítmény. Az egyik dirigens valószínűleg ki is dőlt, merthogy ketten, egymást váltva vezénylik a zenekart. Persze, hogy mindegyik interpretáció inkább Corelliről szól, mint a szerzőről.

De milyen is Franco Corelli, akinél a tenoristák közül talán senki sem osztja meg jobban a közvéleményt?
Itt még fiatal, bár ez nála kevésbé előnyös tulajdonság, mint néhány pályatársánál. Ő tényleg azok közé tartozott, akik idősebb korukban jobban énekeltek. Fiatalon túlságosan \"fullra\" járatott mindent. Köt, de nem old. Nincs tól-ig.

Egyetlen példa, két teljesen más felvétellel összevetve: Alvaro áriája a Forzából, az \"O tu che in sena agli angeli\" rész, a maga felívelő, felcsattanó, reménytelenségbe visszazuhanó haranggörbéjével.
José Cura felvételén (Erato 853-80232-2) egy általános iskolás fiú leckefelmondása hallható. A hang szép - annyi emócióval, amennyi egy partra vetett, elpusztult, kidülledt, opálos szemű pontyban lehet.
Jan Peerce (Osteria OS-1002) a másik véglet. Izzik az ária, az intenzitás szinte megemészthetetlen - de a hang nazális, mondjuk ki, csúnya.
Corelli középút. Túl sok csuklás, túl sok könnyezés, könnyeztetés, s mégis: itt legalább van egy tenor.

Nézzük és hallgassuk a korongokat.

Nyugat lánya? Jó, de akkor mégis inkább Domingo.
Turandot, a két híres tenorária? Nagyon jók, de akkor inkább mégis Corelli. (Igen, ő maga, Franco Corelli, de a Metben készült 1961-es felvételről.)
Favorita? Giuseppe di Stefano, 1949-ben, Mexicóban. Főleg a IV. felvonás áriájának ismétlése miatt.
Werther? Akkor inkább Schipa.
Norma? Martinelli. Filippeschi!
Ballo? Akkor Björling. Vagy Bergonzi, vagy Domingo, vagy Carreras, vagy Pavarotti!
Rigoletto? Akkor nem tudom...
Chénier? Nos igen, az Andrea Chénier-ben Corelli a legjobb. Vagy mégis del Monaco? Vagy inkább Domingo?

Franco Corelli nagy tenor. Nevéről továbbra is inkább ő fog eszembe jutni, mint Arcangelo, de ez a felvétel hiányérzetet hagyott bennem.
Néhányan meg fognak kövezni?
Írtam, amit írtam.