Kodály országa, apukám világa (Kodály Zoltán vezényli műveit)

KODÁLY:
Psalmus Hungaricus
Missa brevis
Budavári Te Deum
Summer Evening
Concerto for orchestra

Mária Gyurkovics, Edit Gáncs, Tímea Cser, Irén Szecsődy, Magda Tiszay, Endre Rösler, Tibor Udvardy, András Faragó, György Litassy
Budapest Chorus
Hungarian State Orchestra
Budapest Philharmonic Society Orchestra
Conducted by Zoltán Kodály

Hungaroton
HCD 32677-78

*

Egy újszülöttnek minden vicc új. Nem tartozom ahhoz a generációhoz, akik eredeti LP-csomagolásukban ismerhették meg Kodály Zoltán saját olvasatait a szerző legjobb műveiből. A Hungaroton új kiadványa, úgy hiszem, az én nemzedékemnek szól, azokhoz, akik számára a kompakt lemez jelentette-jelenti a "konzervzene" elsődleges forrását. Jómagam csaknem egyidős vagyok a digitális hangrögzítéssel, így lényegében a CD-vel is, számomra ezen felbecsülhetetlen Kodály-ereklyék poros közkönyvtárak mélyén megbújó, lemezjátszót talán sosem látott hanglemezek elmosódott emlékfoszlányai voltak eleddig.

A Hungaroton, miközben dicsérendően készíti-készítgeti a maga Kodály-összkiadását, mintegy appendixként, meglepte a lemezgyűjtőket ezzel az archív dupla-koronggal, melyen a nemzet nagy énektanára a Psalmust, a Budavári Te Deumot, a Missa brevist, a Nyári estét és a Concertót dirigálja hazai ének- és zenekarok élén. A felvételek 1957 és '60 között készültek, némelyikük az itthoni lemezgyár és a Deutsche Grammophon közös produkciója gyanánt. (Arra nyilván ítéletnapig várakozhattunk volna, hogy a sárga címkés német cég készítsen CD-újrakiadást a jelen munkákból.) Mindazonáltal szép és hasznos kiegészítője lehet a becsülettel bővülő, diszkrét "Kodály Edition" szériának.

De ennyit a kötelező hálaimáról.

Merthogy egyébként mennyi köszönöm van ezekben a lemezekben, már ami azok zenei értékét illeti, azt a hallgatónak kell eldöntenie. Azt ugyanis aligha hinné a jelen sorok szerény tollú írója, hogy ezen előadásokból akár egyik is agyonjátszott közkedvenccé válhat a ma zeneszeretői körében, mindazonáltal arra sem vetemedne szívesen, hogy keresetlen szavakkal bírálja a magyar muzsika kikezdhetetlen nimbuszú óriását.
Ha mégis, legfeljebb ennyiben: Kodály nem volt jó karmester. Meg egyáltalán: semmilyen karmester nem volt. Néha megkérték, ugyan vezényelné már el a maga műveit bel- és külföldön, ő meg nem mondott nemet. Elvezényelte. Így vagy úgy, de elvezényelte.

Sokszor mondtam, írtam már meg véleményemet a szerzői olvasat érvényességéről – ma sem tudnék mást, többet mondani az "autenticitás illúziójának" kritikája helyett. A tényt azonban nem vonhatom kétségbe, hogy a szerzői olvasatnak vitán felül kitüntetett helyet biztosít a recepciótörténet. Mégpedig nem egyéb, mint a történeti szempontok okán, szinte függetlenül az előadás zenei-esztétikai minőségétől. Mert nem tehetünk másként. Nem, miután a történeti-zenetörténeti, vagy a hatástörténeti nézőpont, melynek kérdés-struktúrái a kutató számára adottak, sohasem fogja megfosztani a szerzői olvasatot kiemelt pozíciójától, hiszen praktikusan indifferensnek ítéli a komponista előadói ambícióit vagy képességeit. A jelen zenetudományi diskurzusa tehát, tetszik vagy sem, még mindig megengedi a zeneszerzőnek, hogy halála után akár évtizedekkel is autoritást gyakoroljon művei felett. Leegyszerűsítve: Kodály zeneművei Kodály Zoltán ügye, tulajdona, érdeke stb. A szerzői (ön)interpretáció, az eredendő intenciók megismerése (ma inkább kultusza, misztériuma) így sok előadóművész számára még mindig megkérdőjelezhetetlen eredőként szolgálja az egyéni értelmezés kialakítását.

Kodály előadásai a maguk ellentmondásaival sem fogják sem oldani, sem még jobban megkötni ezt a gyakorlatot, már csak azért sem, mert az az adott előadó és a cinikus és lusta muzikológia összekacsintásának folyománya. Vagyis vezényelhet Kodály bármilyen ügyetlenül, szólhat a zenekar bármilyen rendezetlenül, énekelhet a kórus bármilyen gomolygóan és szellősen, lehetnek a szólisták régiesen modorosak, az attól még "Kodály conducts Kodály" lesz, kétségbevonhatatlanul érvényes szerzői olvasat.

Mondom ismét: ami megkérdőjelezhetetlen, az a történeti perspektíva. Historiográfia, filológia, ikonográfia, diszkográfia, hatástörténet és így tovább, mely váltig állítja, hogy az előadások zenei minőségétől függetlenül a zeneszerzői interpretációra fokozott, sőt abszolút figyelemnek kell irányulnia, fenntartván a historikus szemléletű narráció örök paradigmáját. Ugyanaz a rend, ugyanaz a látásmód, ugyanaz a logika, mely meggyőzte a suta Aaron Coplandet vagy a gátlásos Samuel Barbert, hogy vezényeljen, meggyőzte Kodályt, hogy vezényeljen, s meggyőzi az utókort is, hogy ragyogó és odaadó figyelemmel és kritika nélkül adózzon ezen kétes eredményeknek. Hiába, hogy a karmester-zeneszerző figurája dinoszauruszként halt ki Mahlerrel és Strauss-szal, Kodály hű "gyermekeiként" nem mulaszthatjuk el vélt honfiúi kötelességünket.

Kodály vezényelt, pedig sosem készült előadóművészi pályára, s a saját darabjain kívül nem ártotta magát másba. A Psalmus itt hol szenvedélyesebb, hol unalmasabb, a Missa brevis drámaian hömpölygő, manapság tucatnyi jobbat hallhatunk, mégis van benne valami megkapó, a Nyári este a mester keze alatt is eseménytelen és sápatag, a Concerto érdekes és izgalmas műnek tetszik még ezen a felvételen is, pedig a zenekarnak sokszor nem sok kellene, hogy atomjaira hulljon. Kodály karmesterként is zeneszerző maradt, szeretgeti és gondozza ezeket a műveket, nem pedig előadja. Kinyilatkoztat, oktat, prédikál, nem pedig közvetít. E duplalemez megvásárlásával így mi, zenehallgatók is csupán gyűjtők lehetünk. És elégedettek, mert hoztuk a kötelezőt.