Jon Vickers válogatásalbumáról

The Very Best of Jon Vickers
EMI, 5 86338 2

Jon Vickers a hőstenor prototípusa: hatalmas, sokszor szinte kontrollálatlanul nagy hang tulajdonosa, amely azonban a lírai részeknél meglepő érzékenységgel képes megszólalni. A tenorista rajongói sok CD-n élvezhetik kedvencük alakításait, amelyek közül a legnépszerűbbek talán a Karajan dirigálása mellett készültek, elsősorban a Trisztán és Izolda egyik legszebb felvétele (partnerek: Helga Dernesch, Walter Berry, Christa Ludwig és Karl Ridderbusch), vagy az Otello (Mirella Frenivel és Peter Glossoppal), amelyből film is készült.

A rajongók nyilvánvalóan örömmel fogadnak minden olyan lemezt, amely a kanadai művész felvételeiből készült, ám az EMI dupla CD-je szinte csak a már a lemezcégnél korábban megjelent felvételekből válogat, és a szerkesztők még arra sem vették a fáradságot, hogy az egyes eredeti trackeket újravágják, így fordulhat elő például az, hogy az Esultate! mintegy fél perce után az azt követő ünneplő kórus majd két perce is a lemezen maradhatott.

Persze a két korong így sem érdektelen, ám újdonságot leginkább azoknak jelent, akik nem ismerik a tenorista eredeti felvételeit. A lemez legnagyobb hatású részei számomra az Otello és a Sámson és Delila bejátszások, Vickers acélosan csengő hangja itt egészen kiválóan érvényesül. Az Otellót egyébként a művész kétszer is lemezre vette (először, még 1960-ban Tullio Serafin dirigálásával, a partnerek Rysanek és Gobbi voltak), ám a voce a tíz év alatt alig vesztett erejéből, és a szerepformálás ugyanolyan izzó és intenzív ezen a későbbi felvételen is.

Ami meglepő lehet: Schubert Winterreise-ciklusának négy dalát Vickers sok-sok aprónak tetsző finomsággal énekli, miként megkapóan szól az Ingemisco tétel is Giuseppe Verdi Requiemjéből. A Carmen Don Joséja azonban némiképp hiányérzetet kelthet a hallgatóban, és Vickerst hallgatva igazolódni látszik a régi tétel, miszerint Don José az első két felvonásban inkább lírai, a második kettőben inkább hőstenor kell, hogy legyen. Sajnos az 1. felvonásbeli Micaela-José kettősben, valamint a 2. felvonásban elhangzó Virág-áriában a tenorista hangja igencsak nyersnek bizonyul, és az orgánum szépségén is vitatkozni lehet. Aki az igazi Vickersre kíváncsi, annak éppen ezért a mű zárókettősét (Carmenként az izgalmas Grace Bumbryvel) ajánlom meghallgatásra.

A végére egy talán álomszerű, de mindenképpen idealisztikus kér(d)és: nem lehetne egyszer majd a legendás, 1958-as londoni Don Carlos-előadást - amelyen Vickers olyan énekesekkel együtt lépett fel, mint Boris Christoff, Tito Gobbi, Gré Brouwentijn vagy Fedora Barbieri - elfogadható minőségben újra hallgatni? Egy bizonyos: Vickers-képünk teljesebbé válna általa.