Újabb sikertelen kísérlet tenorügyben (Vittorio Grigolo: The italian tenor)

Vittorio Grigolo: The italian tenor

Orchestra & Coro del Teatro Regio di Parma
Pier Giorgio Morandi

Sony
88697752572

*

Nem tudom, figyelik-e, de nekem már jó ideje feltűnt, mennyi hamvába holt vállalkozás látott napvilágot az operaélet tenormezsgyéjén az elmúlt másfél-két évtizedben. Körülbelül azóta, hogy a korábbi nagyok, az ezelőtti generáció vezéralakjai több évtizedes sikersorozat után elindultak a visszavonulás keserűen rögös útján.

Sorolhatnám is az ifjú trónkövetelőket Callejától, Curától kezdődően egészen Villazónig. Nem mondanám, hogy teljesen érdemtelenül jutottak el a "királyvárományosi" címig, némelyikük ideig-óráig (ez alatt hónapokat, maximum féléveket kell érteni) meg is győzte az értük szurkolókat, azután csak jött az obligát csalódás. Valahogy más hangfajokban ez a váltás sikeresebben zajlott le, tenorügyben eleddig csak kísérletek voltak.

Most újabb tenorhang jelent meg:Vittorio Grigolóé. Grigolo az idén nyáron került az érdeklődés középpontjába, egy nagy cécóval beharangozott "eredeti helyszínű" Rigoletto kapcsán, amelyben a címszerepet éneklő, visszavonulni képtelen valamikori tenor, Plácido Domingo oldalán kelthette életre amannak régi sikerszerepét, a mantuai herceget. A mérsékelt sikerű produkció után a Sony nyomban meg is jelentette Grigolo portrélemezét.

Az elmúlt hetekben Grigolo lemezével a kezemben járva-kelve óhatatlanul is figyelhettem a kiadvány környezetemre irányuló hatását. Az urakat hidegen hagyta Grigolo, a hölgyeket viszont megosztotta. Csak a két véglet: egy (nem zenész) nőismerősöm, az énekes borostás ábrázatát látva sietett közölni, hogy igen szívesen beszorulna vele kis időre a liftben, de egy másik (zenével foglalkozó) hölgy undorodva elfordította a fejét ("megint egy latin szerető szépfiú, de énekelni biztosan nem tud"). A reakciókból számomra egyértelmű, hogy a komoly PR-munkával felfuttatott sztárok megítélése meglehetősen ellentmondásos, s a felfuttatásba befektetett energia nem mindig térül meg.

Grigolo hangi adottságai nem feltétlenül kiemelkedőek. Maga a voce elég semleges, azaz jellegtelen színű. Némi rosszmájúsággal azt mondhatnánk, hogy a hatvanas évek dicsőséges tenorfelvonulásán maximum a comprimario szerepkörben helyezkedhetett volna el. Ugyanakkor tisztességgel kimunkált, hajlékony lírai tenorhang, üzembiztos, bár elvékonyodó magasságokkal. (A lemezen a mantuai herceg II. felvonásbeli áriáját követő strettában még d-re is felkúszik, de a hang inkább emlékeztet a farkát becsípő háziállatéra, az eredmény így elég kétes, s a megoldás művészileg sem igazán indokolt.) Valószínűleg Grigolo is érezte, hogy az énekesi felsőkategóriában valami újat, valami feltűnőt kell nyújtania.

Amikor először föltettem a lemezt és megszólalt a Luisa Miller általam oly kedvelt tenoráriája ("Quando le serve al placido"), az első érzésem az volt, hogy Grigolo milyen kifinomultan, milyen szokatlan érzékenységgel közelíti meg a szólamot. Az amúgy is depresszíven csengő hang visszafogottan, nagyon sok pianóval és még több portamentóval szólalt meg. Meghökkentett ez a felfogás, de tetszett, ahogy a hős nem melldöngető handabandával fejezi ki elárulása felismerését. Végre egy érzékeny tenor - gondoltam. Ez a felfogás a híres Una furtiva lagrima-áriában sem változott, ott ez valahogy érthető is volt.

Azután ahogy következtek a különböző operarészletek, egyre inkább kezdett az egész unalmassá válni. Tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy az adott jelenetben a hős szerelmi vágyának ad hangot, magánytól szenved, netán éppen bosszút esküszik, Grigolo mindent ugyanazzal a megközelítéssel, ugyanazzal a kínlódóan szomorkás hangütéssel, a frázisokat kulturált csúsztatásokkal megszólaltatva ad elő.
Egy migrénes tenor - gondoltam ekkor.

Végül is elég sokáig bírtam, csak a 11. tracknél, Az álarcosbál tenorhősének III. felvonásbeli áriájánál ("Forse la soglia attinse") szakadt el a cérna. Azt a sodró lendületű, végtelen szenvedélyeket, élet és halál kérdéseit is megfogalmazó áriát nem lehet ilyen dallamokat szétcincáló, aprólékosan pepecselő hangicsálással előadni. Valahogy ez a volt az a pont, amikor már Grigolo előadásmódja végzetesen átcsapott unalmasba és modorosba. A 15., legutolsó szám, A trubadúr Strettájának az énekes hangi adottságaitól idegen és értelmetlen elkiabálása pedig csak tovább rontott a helyzeten.

Persze nem akarom most az egész lemezt porig alázni, hiszen Grigolo - helyenként műtől idegen - felfogása alapvetően átgondolt és szisztematikus munka következményének tűnik. Azt is el kell ismerni, hogy olykor némely részlet megfogalmazása (pl. a Bohéméletből a "Che gelida manina" bizonyos frázisai) a legnagyobbakra emlékeztető módon szólalt meg. Számomra ugyanakkor Grigolo produkciója mégis inkább kimódoltnak, művinek hatott. Ez pedig kínosan rímel az izzadságos promóciós munkára reagáló hölgyismerősöm véleményére.

A végeredmény számomra felemás. Az egykori sikerjelentés parafrázisaként csak annyit jelenthetek: most sem találtuk meg a tenort.