Félgyőzelem! (László Boldizsár lemeze)

László Boldizsár
Vincero
VERDI- és PUCCINI-áriák

László Boldizsár, Rossana Potenza, Nánási Helga, Réti Attila, Cseh Antal, Altorjay Tamás
Szegedi Szimfonikus Zenekar
A Szegedi Nemzeti Színház Énekkara
Pál Tamás

L.A.GEG Kft.

Valljuk meg, nem gyakori eset, ha az operai pályán töltött első év után az énekes stúdióba vonul, és saját szólólemezzel rukkol elő. Persze mindjárt más a leányzó fekvése, ha közel húsz színpadon töltött év után történik mindez. László Boldizsár esetében mindkét állítás igaz. Mint ismeretes, az énekes közel negyvenévesen műfajt váltott, a Cotton Club Singers egykori alakítója és frontembere immár második évadja a Szegedi Nemzeti Színház vezető tenorja.

Bár a váltás a közömbös külvilág szemében akár egy gyors döntésnek is tűnhet, mégis - bizonyára - hosszú évek munkája nyomán jöhetett csak létre. Ugyanakkor sejthető az is, hogy az operai pálya elején még sok buktató vár(hat) az újdonász tenoristára. A tavaly szeptemberben készült szólólemez pontosan erről a kettősségről árulkodik. Az érettség és éretlenség különös keverékéről. Ugyanakkor mindjárt az elején szögezzük le, hogy érdekes, izgalmas, igényes és nem sztereotip tenorlemezről beszélhetünk.

László Boldizsár hangja magvas, súlyos, érces, de nem különösebben nemes színű. Baritonális érzetet keltő Otello-hang, mondanám első hallásra (csak nehogy kiosszák rá jövőre), mely fényesen szárnyal a magasban. A "nem különösebben nemes színű" kitételről leginkább a frazírozás egyfajta darabossága tehet. A hangadásban ugyanis ma még nincs benne az az artisztikusság, ami egy Bergonzit, Corellit, Pavarottit, vagy egy Ilosfalvyt kiemelt a korabeli átlagmezőnyből. (De ezt például Pavarottti legkorábbi, a 60-as évek első feléből származó felvételein sem hallhatjuk még.) Reménykeltő ugyanakkor, hogy a voce homogén, nagy ambitusú és hallhatóan teherbíró.

A magánkiadású CD-n Verdi és Puccini ismert és méltán népszerű tenor-gyöngyszemeit hallgathatjuk meg. Az anyag összeállítói egy-két áriát nem a megszokott tálalásban szervíroztak. Például az első három track A trubadúr tenoráriáját ("Ah si, ben mio"), az átvezetést és a Strettát tartalmazza, de ugyanakkor hiányzik az áriát megszokás szerint bevezető néhány hang. László Boldizsár eleinte - helyesen - a szólam lírai oldalát igyekszik kidomborítani. A frázisok egyenként kidolgozottak és nagy ívűek, de az ária egészében mégis szétszakadozottnak hat.

Sokszori újrahallgatás után véltem megtalálni a rejtély okát: az elég összetett ária nincs igazán felépítve. Ez a gond a lemez során újra meg újra felmerül, de nem mindenütt egyformán. Úgy gondolom, összefüggést lehet találni a probléma nagysága és az adott jelenet ismeretének mélysége között. A lemez ilyen szempontból legsikerültebb részletei ugyanis a Bohéméletből valók, melyben pont szeptemberben lépett színpadra a művész Szegeden.

A Trubadúr-ária részbeni sikerületlenségéért jelentősen kárpótol az elsöprő lendületű Stretta, két igazán impozáns és diadalmas c-vel a legvégén. Aprócska jelenet van a két részlet közötti átvezetésben, néhány szerelmes hang Leonórával, majd Ruiz váratlanul befut a hírrel Azucena elfogásáról. Bár e részletet sok százszor hallottam már, még sosem éreztem ennyire élőnek, amikor a szörnyű hírre Manrico így reagál: "Nagy ég! A szívem megremeg!". Tényleg, itt most valóban elfullad lélegzet, elakad a levegő, karmester és énekes példás összhangja nyomán.

A további Verdi-részletekben is fel-feltűnik ez az egyenetlenség. Az álarcosbál kicsit iskolásnak tűnő tenoráriája ("Forse la soglia attinse") vélhetően mára már sokkal inkább "torokban van", hiszen Szegeden itt is túl vannak a színpadi premieren. Dicséretes viszont, hogy itt sem zárul le a felvétel az áriával, csak most Oscar jön be. A jelenetet lezáró fantasztikus frázis egyike Verdi nagy ötleteinek, a négy rövid sor egy egész áriával felér. László Boldizsár ezekben a rövidebb lélegzetű pontokon sokkal inkább otthon van, bár az utolsó dallamívet ("...l'anima d'amor mi brillera!") a helyében összekötném, mert egy levegővel sokkal hatásosabb.

A végzet hatalma Alvaro-áriája kissé egysíkú lett. Ez az egyik legcsapdásabb Verdi-részlet, a rutinos rókákat is sokszor átveri. A jó levegőjű tenoroknak látszólag nem tűnik nehéznek, boldogan feledkeznek bele a szép nagy és lassan hömpölygő dallamívekbe, majd a végén kiderül, hogy az ária szétesett darabjaira, alig szól valamiről. Némiképp most is így sikerült. A gyönyörű, áradó dallamok a végére kicsit értelmüket vesztették.

A Verdi-áriák közül legsikerültebb a Radames-románc az Aidából, nemesen meleg hömpölygéssel és ritka finom bé-vel a végén, míg a Requiem Ingemiscója egy-két ponton intonációsan bizonytalan és fáradt érzetet keltő.

A Puccini-részletek talán egységesebb hangadást kívánnak, ez László Boldizsárnak kedvez. Ugyanakkor az énekes hangszínének szenvedélytelensége néhol kevésbé illik a luccai mester operáihoz. Des Grieux első felvonást záró áriája ("Donna non vidi mai") a Manon Lescaut-ból pontosan kijelöli a következő feladatot, László pompásan hozza azt a fiatalos, de mértéktartó szenvedélyt, ami a fiatal lovagot Manon láttán magával ragadta.

A Bohémélet-részletek, mint jeleztem már, szinte minden szempontból kifogástalanok. Mimi áriájában és a kettősben az olasz Rossana Potenza működik közre. Szép, karcsú szopránhang, kicsit beszűkülő magassággal, de igazán korrekt és illúziókeltő előadással. Hangja szépen passzol a tenoristáéhoz.
László Boldizsár nem a szenvedélytől felizzó férfit, hanem a pátosszal teli költőt jeleníti meg. Inkább megfontolt, mint könnyed, de ez egy nagyon elképzelhető szerepértelmezés akkor is, ha ma nem ez az elterjedtebb.

A Tosca két részletének (Képária és Levélária) előadása korrekt, de nem különösebben kiugró.
A Ramerrez-ária A Nyugat lányából már sokkal ütősebb. Persze megint a sodró lendület segített. Meglepő módon a lemez mélypontja a zárószám, a híres Kalaf-ária ("Nessun dorma"). Manírokkal teli és unalmas. Egy fáradt énekes utolsó ráadásszáma egy hosszú-hosszú koncerten.

Egy kedves ismerősöm mondta: ha egy világbajnok magasugró sportágat vált és elkezd, mondjuk kézilabdázni, nem valószínű, hogy mindjárt belefér egy bajnoki gárdába. Ezek az áriák és jelenetek ma könnyedén hozzáférhetők a világ mindenkori legjobbjainak előadásában. László Boldizsár sikeresen jutott túl a váltáson, de még csiszolódnia kell jó néhány évig, hogy felvehesse a versenyt a nemzetközi élbollyal. Lehet, hogy ez túl merész összehasonlítás, de érdemes lenne magasra tenni a lécet.