Fedezzük fel újra Hans Hottert! (Schubert: Lieder)
Schubert: Winterreise, Schwanengesang, Lieder
(Hans Hotter, Gerald Moore)
WARNER 50999 9 93726 2 0
Ha ma valaki kiejti Hans Hotter nevét, akkor az átlag zenebarát egyből a nagy Wagner-basszbaritonra asszociál, aki szinte páratlan hosszú karriert futott be. Az énekesi pálya az 1930-as évek elejétől indult és végül egészen az ezredfordulóig nyúlt. Pedig ebből a pódiumon töltött mintegy hét évtizedből(!) Wagner-hősökkel a felénél is kevesebb időt töltött. (Persze a harmincegy-két év alatt elképesztő előadásszámot produkált, csak A walkűr Wotanját 13 felvételen énekli Hotter, senki sincs a nyomában, hasonló számokkal még az isteni Birgit Nilsson sem dicsekedhet!) De Wagner előtt és mellett még számos R. Strauss- és Mozart-szerepet keltett életre, s olykor még olasz opera szerepekbe is sikerrel kirándult (Falstaffként, Amonasroként, Scarpiaként, stb.). A 60-as évek közepétől pedig jöttek a nagy karakterszerepek. De mindezekkel párhuzamosan – tehát végig a teljes pálya idején – itt volt a Lied.
Hotter a húszas éveinek az elejétől folyamatosan énekelt dalokat, elsősorban persze a nagy német zeneköltőktől. S hogy ez nem csak egy-két alkalmas „kirándulás” volt, arra pompás bizonyíték a Warner által mostanában piacra küldött dupla CD. Hans Hotter két Schubert-dalciklust, a Schwanengesangot (D.957) és a Winterreisét (D.911) énekli további tíz Schubert-dal mellett, minden idők talán legelismertebb zongorakísérője, Gerald Moore társaságában. A felvételek 1949 és 57’ között készültek az EMI legendás londoni stúdiójában, az Abbey Road-on.
Persze, ha egy mélyebb hangú férfiénekes felvétele felbukkan, elkerülhetetlenné válik az összevetés a XX. század legjelentősebb dalénekesével, Dietrich Fischer-Dieskauval, de Hotter – aki a kollégával teljesen párhuzamosan működött – állja az összehasonlítást.
Hotter hatalmas és impozánsan zengő meleg basszbaritonja mögött meghallani a felvételek idején zsinórban énekelt óriási Wagner-hősöket. A művész a liedekben is megmarad a nagy formák kifejezőjének. Nem aprózza el, nem értelmez minden szót külön (mint Fischer-Dieskau oly sokszor), ha egy dalt elindít egy hangulatban, ahhoz következetesen ragaszkodik. Felfogása ebben az értelemben egyszerűbb, világosabb, s helyenként hatásosabb is. Sokszor egyszerűen hagyja az akadálytalanul áradó hangot, megteremti az magának a dal hangulatát önállóan. Hotter hangadása bámulatosan szabad, ez magyarázza is számomra a szinte páratlanul hosszú énekesi pályát.
Van Hotter hangszínében valami egyedien szomorú és férfias, ami önmagában elég lenne a hatásos előadáshoz, de ő ennél sokkal többet ad. A hatalmas hanganyag ellenére példás pianokultúrával rendelkezik, s gondosan ügyel a dallamívek felépítésére. Az az érzésünk, hogy tudatos énekes, aki precízen csiszolgatta a dalokat, de az előadásban semmi, de semmi nyomát nem találjuk a mesterkéltségnek. A kulcsszó a természetesség lehet, ami nagyszerűen párosul az imént említett szabad hangadással és az egyszerű, nagy formákban történő gondolkodással.
A felvétel pontosan igazolja, hogy a dal-művészet jelentős képviselői már jóval Dietrich Fischer-Dieskau előtt szakítottak a korábban dívó romantikus előadásmóddal.
A két lemez gerincét a Schwanengesang és a Winterreise jelenti. A Hattyúdalok Schubert utolsó dalait jelentik, ezért – a Téli utazáshoz hasonlóan – az előadásokon általában a pesszimista, világvége hangulat a megszokott. Ezzel ellentétben Hotter nemes, némi derűt tartalmazó finom rezignáltsággal közelíti meg a dalokat. Az énekes ugyanakkor mestere a drámai előadásnak, több dal előadása a legtöményebb indulatokat hozza elő az énekesből. Az Atlasz, vagy A hasonmás hátborzongató drámája, a Dermedtség vagy A folyónál riadt fájdalma alól a hallgató nem tudja kivonni magát.
Hotter ugyanilyen hatásosan tolmácsolja az olyan kedves és hangulatfestő elemekkel átszőtt dalokat is, mint a Szerenád vagy A tavaszi álom, de legjobban a legmagányosabb számok fekszenek neki. A kintornás vagy az Egyedüllét üres kvintakkordjai mögül megszólaló előadásában a csendes és örök, visszavonhatatlan elmúlás érződik.
A felvételek annak idején 78-as fordulatszámú lemezre készülhettek, így nem kerülhetett korongra a Csoporttal a Tartaroszon című dal, annak publikálása csak jóval később, 1982-ben történt meg. A lemez legnagyobb felfedezését számomra e dal jelentette, az énekes egyszerűen zseniálisan érzékeltette a Schubert által megigézett poklot.
Előadásban Hans Hotter méltó partnere volt Gerald Moore, aki érezhetően tökéletesen tudta-érezte, hogyan és mivel tud énekes kollégája művészetéhez hozzátenni.