Elkapkodott belépő – Presenting Montserrat Caballé
Presenting Montserrat Caballé
Montserrat Caballé
London Symphony Orchestra
vez. Carlo Felice Cillario
SONY 88697689632
Rég rossz, ha egy szopránénekesnő lemezének értékelését azzal kezdjük, hogy nekiállunk hozsannázni a Nagy Elődről, most mégis ezt kell tennünk. Szaladjunk vissza az időben e lemez keletkezéséhez! 1966-ot írunk.
Ugyan a nagyközönség még reménykedik, de a szakma pontosan tudja már, hogy a világelső szoprán, Maria Callas pályája végéhez ért, aligha lép föl több operaelőadáson. A patinás lemezcég, az RCA elérkezettnek látja az időt, hogy a megüresedő posztra bejelentkező ifjú szoprántehetségek közül egyet kiemeljen, s bemutatkozó lemezlehetőséggel kínálja meg. Az újdonász énekesnő meg elég pimasz ahhoz, hogy Callas legsajátabb területéről, a bel canto gyöngyszemeiből válogatva lépjen színre. Mindennek a netovábbja, hogy az első szám mindjárt a Casta Díva, Callas legemblematikusabb szerepének, a Norma belépő áriája.
Nem kellett volna.
Ebből a helyzetből csak akkor jöhetne jól ki, ha nagyságrenddel, vagy legalábbis érzékelhetően jobb lenne, de erre sajnos esélye sem volt. A híres ária előadása nála „csak” korrekt. Az énekesnő hallhatóan küszködik a nagy ambitusú szólammal, bizonyos fekvések jobban szólnak, a váltóhangok környékén olykor erőltetetté válik. A frazírozás egyenetlen, néha fojtott, máshol meg váratlanul szárnyalni kezd. A legproblémásabb, hogy az énekesnő nem építette fel a szólamot, érezhetően hangról hangra lépdel, maximum frázisokban gondolkodik, a szerepformálás semmilyen szinten nem érintette meg.
Callas ezzel ellentétben a Casta Díva-felvételein (az 1950-es mexikói élő előadása és az 1960-as milánói EMI-lemez közötti időszakban minimum hat maradt fenn) szinte egy levegőre énekli az áriát, töretlen hangon, egyetlen fantasztikus ívként építi fel azt. Már hangadásában benne van, hogy a figura erős, de sok szenvedésen átment személyiség. Van az egész jelenetnek valami elképesztő feszessége, mely nemcsak az ária tolmácsolói közül emeli ki az előadót, hanem az énekesnő egész pályája egyik (ha nem a) legnagyobb csúcsát jelenti.
Ezzel szemben Montserrat Caballé (merthogy Ő volt az ifjú trónkövetelő) produkciója egy szép hangon, tisztességesen, de alapvetően iskolásan előadott ária. Nagyon ütős, ha így mutatkozik be a szerepben, isteni egy vizsgakoncerten, de nem alkalmas arra, hogy az operavilág trónjára felülhessen vele.
A 66’-os lemezen, ami nemrégiben a Sony jóvoltából jelent meg CD-n, szerepel még egy-egy ária A kalózból (Bellini) és még néhány Donizetti-jelenet a Roberto Devereuxból, a Lucrezia Borgiából és a Maria di Rohanból.
Nem véletlen, hogy ezek közül a legfényesebb a Roberto Devereux-részlet („Vivi, ingrato…”), Caballé egy évvel korábban pont ebben aratta első komolyabb sikerét, azaz a szólam ekkor már viszonylag biztosan az övé volt. Kitűnik üzembiztos és egészséges pianokultúrája, mely később is a legbiztosabb erénye lett a katalán szopránnak. A többi részlet többé-kevésbé megfelel a fiatal és tehetséges énekesnő (33 éves ekkor) akkori, még tanulószakaszban lévő szintjének. A hibák, a gyengeségek az énekesnő tapasztalatlanságából fakadnak. Hallatszik a határhangok határhang-mivolta, egyes frázisok csak el-elfogyó lélegzettel szólalnak meg, s időről időre feltűnik – csúnya szóval – az áriák fel nem építettsége is. Ahogy éppen sikerült. Nem rossz, nem rossz, de belépőnek kevés…
A produkció jótékony, de nem különösebben kiemelkedő közreműködője a szintén felívelő szakaszban lévő dirigens, Carlo Felice Cillario, aki tisztességesen kíséri Caballét a Londoni Szimfonikusok élén (bár lehet, hogy még tisztességesebb lett volna nem elvállalni).
Ezzel tanulságos lemezbeszámolónk véget is érne...
Igen ám, de a csapat négy esztendővel később ismét bevonult a stúdióba, hogy még két terjedelmesebb, de elég ismeretlen Donizetti-jelenetet rögzítsen. S mivel a CD-re jóval több fér, a Sony most hozzábiggyesztette őket az előző öt trackhez. És itt jön a meglepetés és a plusz tanulság!
Minden, amit hiányoltunk az 1966-os felvételen, itt hiánytalanul megvan. Az első (azaz a hatodik) szám a Belisarioból Antonina nagyjelenete a kicsit melldöngetős tenor, Ermanno Mauro jótékony közreműködésével. Már az első mondatban kiderül, hogy a négy év alatt Caballé felnőtt a feladathoz. A hang egy tömbből faragott, nagy volumenű, szélsőséges dinamikai árnyalatokra képes. A drámai jelenet minden ízében hiánytalanul szólal meg, ha nagyon kukacoskodni akarnék, akkor maximum a csúcshangok erejét keveselleném. A zárószám pedig a Parisinából a címszereplő nagyjelenete. Caballé itt is brillíroz, a szám jellegéből fakadóan inkább a fantasztikus pianóival nyűgöz le.
Tanulság? Van: mindent a megfelelő időben. A lemez meg megmarad mementónak annak illusztrálásaként, hogyan nem lett valaki az opera királynője.