Egyházi köntösben (Verdi: Requiem, Quattro pezzi sacri / Solti)

VERDI:
Requiem
Quattro pezzi sacri

Joan Sutherland, Marilyn Horne, Luciano Pavarotti, Martti Talvela
Wiener Staatsopernchor
Wiener Philharmoniker
Chicago Symphony Orchestra & Chorus
Sir Georg Solti

Universal / Decca
475 7735

Fenti címmel az epés megjegyzésekre mindig kész Hans von Bülowt idéztem, aki Verdi Requiemjét fogadta imígyen: \"egy újabb opera, ezúttal egyházi köntösben\". (Persze ez abban azért nem akadályozta meg a közismerten wagneriánus karmestert, hogy ne dirigálja el néhányszor.)

Bülow véleményében van igazság. Verdi pályája csúcsán, túl a Rigoletto, A trubadúr, a Traviata, Az álarcosbál, a Don Carlos és az Aida világrengető sikerén élete első oratóriumára készült. Már évek óta élénken foglalkoztatta a halál, az elmúlás, és maga a halotti mise is. Életrajzírói szerint a komponistatárs Rossini halála (1868) és a jóbarát Alessandro Manzoni elvesztése (1873) vezetett a mű megírásához.

A halotti mise tradicionális latin szövegét vérbeli temperamentumú olaszként valósította meg. Erre példaként csak a Kyrie suttogó pianóit követő, döbbenetes erejű Dies irae ellentétét hoznám föl. Dallamformálása sem a klasszikus misék finom recitálását, inkább saját operái kicsit behízelgő hangulatát idézi. Ha a zenetörténetben feltétlenül meg akarjuk keresni a méltó előzményt Verdi művéhez, akkor azt Rossini 1839-ben befejezett oratóriumában, a Stabat Materben találhatjuk meg. (Persze nem véletlenül.) A Requiem végül 1874-ben készült el és került a nagyközönség elé. De Verdit tovább foglalkoztatta a műfaj.

Az idősödő - és a külvilág zajától mindinkább visszavonuló - Maestrót a 1880-as évektől egyre inkább izgatta a polifon szerkesztésmód. Ennek eredménye az 1898-ban bemutatott Quattro pezzi sacri (Négy szent ének). Nos, ebben a műben már a finnyás Bülow sem talált volna semmi kivetnivalót. A világtól visszavonult remete végtelenül letisztult, indulatmentes harmóniáit hallhatjuk. A négyrészes alkotás első és harmadik tétele a cappella, komoly intonációs nehézségeket támasztva az előadó énekkarokkal szemben.

A Decca most dupla albumon jelentette meg Verdi két nagyszabású oratóriumát. Persze, ahogy mostanában hozzászokhattunk ehhez, e felvételek is újrajátszások. A Requiem 1967-es, a Quattro pezzi sacri 1978-as felvétel. A közös pont a dirigens személye: mindkét művet Sir Georg Solti vezényli. Pazarul.

Ugyanis Solti mindent tudott Verdiről. A látványos, a világ ünneplésében részesülő alkotóról éppúgy, mint a csendes magányában komponálgató remetéről. Mint Solti minden előadása, ezen produkciók is e precízen elválasztott, határozott dinamikai vonalak mentén vannak felépítve.

A Requiem szenvedélyességével a dirigens egészen a lehetséges határokig elmerészkedik. Ebben remek partnerekre talált a Bécsi Filharmonikusokban és a Staatsoper Énekkarában, a két együttes hírnevéhez méltó módon vesz részt a produkcióban. A szólisták esetében azonban Soltinak nem volt ilyen szerencséje.

Ha a dirigens hosszú pályájának számtalan opera- és oratóriumfelvételén végigtekintünk, meglepő módon többször elfordul, hogy egy-egy - amúgy jelentős - énekes szólista egyszerűen nem való az adott előadásba. Egy eklatáns példát hadd említsek: a Don Carlos már-már etalonértékű felvételéből (Decca 1965, a főszerepekben a nagyszerű Bergonzival, Tebaldival, Bumbryvel és Ghiaurovval) rettenetesen kilóg a Posa márkit éneklő Dietrich Fischer-Dieskau - elsősorban németes hanghordozása miatt.

Nos, ez a Requiemben sincs másképp. Nem is csigázom az Olvasókat tovább: a kakukktojás itt az egyébként nagyszerű bravúrkoloratúra, Joan Sutherland. Bár énekesi pályája zenitjén volt a felvétel idején, a szólam annyira idegen tőle, hogy hallható erőlködése ellenére megközelíteni sem tudja az általa más szólamokban felállított nívót. Érezhetően Solti vehemens tempói sem feküdtek neki, de az alapvető probléma az, hogy a szólam drámaisága éles ellentétben áll a művésznő puha és hajlékony előadásmódjával.

A többiek viszont igazán nagyszerűek. Marilyn Horne egy bariton súlyával jelenik meg a megrázó Liber scriptus tételben, de a Lux aeterna lírai finomságait is hibátlanul teljesíti. Luciano Pavarotti fiatalságának, karcsú és vivőerős tenorjának minden eleganciáját megcsodálhatjuk e felvételen. Az Ingemiscót tán még sosem hallottam ennyire izgalmasan előadni. A basszus szólam kicsit mértéktartó drámaisággal, de páratlan hangszépséggel és zeneiséggel szólal meg Martti Talvela tömör hangján.

A Négy szent ének felvétele jó évtizeddel későbbi. A Chicagóiak élén Solti nagyszerűen érzi a magába fordult komponista gondolatait, a mintegy negyvenperces alkotás szinte egyetlen csendes imává sűrűsödik. Mindössze néhány pillanatig forrósodik föl a levegő, erősödik meg a zenekar és kórus, a zárótételben, a Te Deumban. Éppen csak annyira, hogy utána újra elhalkulhasson. Nem szerencsés ilyen előadások esetében nagy szavakat használni, de nem találok jobbat a megrendítőnél.