Egy zongorás dal a Földről

MAHLER: Das Lied von der Erde – piano version

Brigitte Fassbaender – mezzo-soprano
Thomas Moser – tenor
Cyprien Katsaris – piano

Warner
2564 69736-1

Valamikor régen, amikor még az érettségi teljesítése is csak távoli, reményteljes álom volt számomra, véletlenül találkoztam Wagner zenéjével. Mondom, egészen véletlen volt, hisz akkoriban még a zongora irodalmán kívül csak véletlenül botlottam zeneművekbe. A lényeg azonban a találkozás mikéntje volt. Mert nem egy nagyvilági színházban történt, valamelyik ékes, világhírű előadógárda jóvoltából, mégcsak nem is a Magyar Állami Operaház szecessziós falai között jött szembe ez a gigantikus méreteket alkotó német, hanem egy világtól távol eső, lerobbant vidéki szakiskola kis tantermében, méghozzá zongorakíséretes kórusmű formájában. Dehogyis tudtam én akkor, hogy a kisgyerekek részére komponált, orgonakísérettel ellátott kis művecske zárótétele az Istenek alkonyának fináléját hozza hangról hangra. Csak azt tudtam, hogy ez a kis hangszeres utójáték fantasztikus zene, és hogy a félistenként tisztelt Gábor József igazgató úr csodálatosan adja elő. És ez a kis „élmény” persze elegendő volt ahhoz is, hogy epedve várjam az első igazi találkozást!

Nos, szegény Katsaris nem volt olyan szerencsés nálam, mint Gábor József. Mahler Dal a Földről-je „véletlenül” előbb jutott el hozzám zenekari verzióban, mint ebben a zongorakivonatos formában. S bár az általam igen tisztelt zongoraművész lenyűgözően bánik a pedállal, a harmóniákon belüli kiemelésekkel, a különféle billentéstechnikákkal, mégis csak távoli, sivár árnyképét tudta felidézni az igaz mahleri hangzásképnek.

De hát mire számítottam? – kérdezhetik Önök teljes joggal.

Nem is tudom. Csak úgy meghallottam Katsaris nevét, meg hogy Dal a Földről, meg Brigitte Fassbaender és Thomas Moser, és az ismert nevek hallatán rögtön működni kezdtek belső, legemberibb mechanizmusaim, melyek gondolkodás nélkül azt súgtám nekem: hú, ez biztos jó lesz.

Pedig nem az.

És nemcsak azért, mert a zenekari szövet sérül, hanem azért sem, mert ennek következtében az énekszólamok is sérülnek.
Az a kis stilisztikai szigetecske, amit Mahler művei alkotnak, alapjaiban sérül meg attól a hamvában holt ötlettől, hogy zongorán szólaltassák meg a zenekar szólamait. Ezt a bizonyos kis szigetecskét elsősorban az énekszólamok képviselik, de csak úgy tudják megvalósítani céljukat, ha zenekar áll a hátuk mögött, és nem egy, az orkeszterhez képest eléggé mechanikus, egysíkú szerkezet. Hogy csak a legegyszerűbb példát hozzam, Mahler zenéje, a harmóniák váltása színe magától sodorja az énekest a vibrato használatának természetes módja felé. Sem az alkalmazás helye, sem a mikéntje nem kérdés, ha egy akkordot, mondjuk, két fuvola és pár vonós szólaltat meg. Ha azonban ugynezt zongorán hallja a szólista, akkor csak eddigi pályafutásának emlékeire hagyatkozhat a megvalósítás terén.

Két ilyen nagyságnak, mint Fassbaender és Thomas Moser, ez persze nem okoz gondot. Nekik Katsaris „utalásai” is elegendőek ahhoz, hogy tudják: éppen merre botorkálnak Mahler hangeredjében. Az ő esetükben inkább csak nekem, a befogadónak okoz problémákat az értelmezés. Még ha el is döntöm az első percek után, hogy teljes mértékig stílusosnak fogadom el a szólisták interpretációs megoldásait, akkor is bizonytalanság uralkodik rajtam a felvétel hallgatása közben. Mert mindaz, amit a két énekes csinál, nem kap megfelelő hátteret a zongorától.

Teljes egészében érthető, ha a meglehetősen szűkös anyagi keretből gazdálkodó szakiskolák nem engedhetik meg maguknak, hogy diákjaik zenekari kísérettel szólaltassák meg a versenyműveket, zenekari kísérettel megírt darabokat. Ráadásul az efféle intézmények falai között zajló koncertek általában nem is kerülnek nagy nyilvánosság elé, pusztán belső, házi használatra szánt fellépések során szerzik meg a növendékek az érettségit, a diplomát. Azt azonban nem értem, hogy erre a nagy plénumnak szánt felvételre mi szükség volt.

Nem értem, és egyben nagyon sajnálom, hogy a három előadó kiváló teljesítménye ellenére sem tudom ajánlani ezt a felvételt Önöknek, amikor annyi kiváló zenekar rögzítette már a maga teljességében e Mahler-művet.

Persze Önök döntenek. A kuriózum, az mindig kelendő. S ha Önök szeretik, ami különleges, akkor nem a tökéletességet várják el, csupán csak nívós alkotóelemek egyedi megjelenését.

Azt pedig maradéktalanul megtalálják ebben a kiadványban!