Édes bűnök (Luigi Denza szalonzenéje)

LUIGI DENZA
Dolce peccato! / Édes bűnök!
Szalonzene, dalok és duettek

Meláth Andrea - mezzoszoprán
Leonardo De Lisi - tenor
Pierluigi Ruggiero - gordonka
Guido Galterio - zongora

Hungaroton
HCD 32426

Luigi Denza nevét valószínűleg nem sokan ismerik. A közepes tehetségű zeneszerző Olaszországból elindulva végül is Angliában csinálta meg karrierjét (a londoni Academy of Music igazgatója, majd a Royal Academy of Music tanára volt).
Innen, Európa közepéből nézve furcsának tűnhet, hogy pont a szigetország kissé hidegebb vérmérsékletű lakói közt aratott sikert dalaival. A viktoriánus Anglia azonban - mit sem törődve a kontinens véleményével - élvezte a nápolyi dalt, mint saját hőn szeretett balladjainak egyik legközelebbi rokonát.

Denzának kedvez a történelem alakulása is, hiszen az anyagilag egyre inkább feltörő kispolgárság ízlésének és pénztárcájának tökéletesen megfelelnek alkotásai. Ezek a kis darabok elengedhetetlen kellékei a szalonok kedélyes, bájcsevegős teázásának, az apró flörtöknek, piszkálódó intrikáknak. Semmi komoly zenei történés, csak egy kis \"hangulat\" az egész.
Nem kell megszakadniuk a játékosoknak sem. A darabok nem igényelnek különösebb virtuozitást, a női énekszólamot kivéve nem kell megküzdeni semmiféle nagy technikai problémával.
Az egyetlen, amire szüksége van az előadónak, az a fantáziája.
Denza dalait el kell adni. Különben menthetetlenül unalomba fullad az előadás.

A szokásoktól eltérően most a zongoristával kezdeném a beszámolót.
Guido Galterio zseniálisan kísér. Jobban mondva pontosan attól zseniális, hogy nem kísér, hanem zenél. Nem óvatoskodik, nem vár senkire, nem követ senkit, nem alkalmazkodik mindenféle allűrökhöz, hanem lendületesen játssza, amit megkíván a zene. Izgalmas, élénk, változatos, és - mindenekelőtt - a kamarapartnereket is megmozgató, ahogy zongorázik.

A csellista Pierluigi Ruggiero is erre törekszik, csak kevesebb sikerrel. Egyértelműen tetten érhető, mi gátolja az igazán változatos játékot. Vonós keze képtelen elszakadni a lábtól, a vonósebesség pedig mindig a tempó és a hangerő függvényében változik. Ahol sűrű és hangos a zene, ott gyors, ahol halk és laza, ott pedig lassú a vonósebesség.
De legalább változik!

Meláth Andrea a csellistához hasonlóan törekszik a változatosságra, azonban nála is mutatkoznak hiányosságok e téren. A közép lágé, különösen a mélyebb helyek nagyon megkapóan tükrözik a szöveg érzelmi mondandóját. A magas hangoknál azonban nem tud árnyaltan énekelni, mivel teljesen lefoglalja a technikai megvalósítás. Ezeken a helyeken éles a hangszín, és gyakran bántó módon eltér környezetétől.

Leonardo De Lisinek ilyen gondjai nincsenek. Ennek egyik oka, hogy szólama sokkal kisebb hangterjedelemben mozog, mint énekes társáé. A másik pedig, hogy sokkal kevésbé törekszik izgalmassá tenni a zenét, mint Meláth Andrea. Gyönyörű hangja van, de végtelenül egysíkúan használja.

Érdekes korszak volt ez a XIX. század vége, XX. század eleje. Azon gondolkodom, hogy ha akkor szalont vezetek, mondjuk Bécsben, kit hívtam volna meg: Lehár Ferencet, vagy Schönberget?
Hát magas kultúra ide-oda, nem biztos, hogy az utóbbival dicsekedhetnék.
Hallgassák meg a lemezt és gondolkozzanak el rajta: Önök kit hívtak volna meg angliai szalonjukba: Denzát, vagy Elgart?