De Callas azért csak Callas! – Callas remastered Mozart, Beethoven & Weber
Maria Callas
Orchestre de la Société des Concerts du Conservatoire
vez. Nicola Rescigno
WARNER 0825646340101
Maria Callas minden idők legnagyobb hatású énekesnője – nyugodt lélekkel, jelen időben is hirdethetjük e szentenciát. Az egykori díva operatörténeti jelentőségén semmit sem változtat a tény, hogy valóságos operai pályája alig ölelt fel másfél évtizedet. A Warner Classics most nagyszabású lemezsorozatban bocsátja ki Maria Callas összes stúdióban készült hangfelvételét. Az 1949 és 1969 közötti felvételeket tartalmazó összkiadás 26 teljes operát és 13 áriaalbumot tartalmaz. A sorozatból nemrégiben szóltunk Az alvajáró 1957-es lemezéről. Talán az volt az egyik legutolsó lehetőség, mely az énekesnő képességeit a csúcson mutatta meg.
Jelen írás egy nem tipikus Callas-felvételre szorítkozna, s 1964-ben készült. Ha fogalmazhat így a kegyetlen utókor, ez volt az utolsó év, amikor még elfogadható felvételek kerültek ki vele. A lemez azért rendhagyó, mert nem a Callastól megszokott komponistákban és művekben hallhatjuk Őt. Mozartot énekel, s egy-egy vaskosabb Beethoven- és Weber-áriát. A válogatás tematikus, az elhagyott, magányos és többnyire meggyalázott, vagy átvert nőt mutatja be, e szerep a színpadon kívül sem kerülte el Callast.
A CD az Ah! perfido kezdetű Beethoven-koncertáriával kezdődik, igen hatásosan. A Metastasio-szövegre komponált szólóária az elhagyott szerelmes panaszát, könyörgését, majd gyűlöletté fokozódó indulatait mutatja be. Callas igen drámaira veszi a jelenetet, ami – jó ideig – sikeresen fedi el, hogy a mű némely pontja technikailag problémát jelent számára. Ez csak a gyors zárórészben válik a hallgató számára egyértelművé, amikor a sistergő tempó megtartását helyenként csak intonációs hibákkal tudja megoldani.
De Callas azért csak Callas, mert a lassú részek megoldásai páratlan intenzitással szólalnak meg. Hallható ugyanakkor – s ez a lemez egészére érvényes – , hogy a voce csak az elképesztő koncentráció hatására szólal meg kellő hatásossággal. Az 50-es évek közepi felvételeire jellemző effektus, amikor azt halljuk, hogy könnyedén „dől belőle” a hang, ekkorra már a múlté. Ugyanakkor az Ah perfido előadásmódjából következtethetünk arra, hogy énekelhette a Fidelio címszerepét, amit az athéni pályakezdés éveiben megformált. (Erről a szerepről valamiért az életrajzírók is megfeledkeznek olykor.)
Mozarttal sem sokat foglalkozott, egyedül a Szöktetés Konstanzáját énekelte el mindössze négy alkalommal, még 1952-ben. Ezért külön érdekes, hogy e lemezen négy áriát is megszólaltat a salzburgi mester operáiból, s hármat a Don Giovanniból. Donna Anna első áriája (Or sai chi l’onore) azt a pillanatot örökítette meg, amikor a lány rádöbben, hogy ki apja gyilkosa. Callas indulatos előadásmódja szinte szétrepeszti a kereteket, de a Beethoven-áriához hasonlatosan, a hangtisztaság helyenként itt is a szenvedély áldozata lett.
A II. felvonásban Anna már nem annyira végletesen mutatkozik meg. A ”Crudele?... Non mi dir” technikai értelemben a lemez legbiztosabb pontja. Itt figyelhető meg ugyanakkor legtisztábban, hogy Callas mennyit „bűvészkedik” hangja színezésével. A természetes hangadás helyett valami mesterséges mázzal vonja be, vonzó is, meg szép is (próbálják is utánozni mind a mai napig), de idegenszerűséget sugall, ráadásul csak a kényelmes részekben tudja üzembiztosan hozni.
Külön esszét lehetne rittyenteni arról, hogy Callas az életben mennyire volt inkább Elvira, mintsem Anna. Ezt igazolja, hogy míg a Donna Anna áriák a fentiek miatt némi mesterkéltséggel szólalnak meg a felvételen, Donna Elvira dühöngő áriájának („In quali eccessi, o Numi!... Mi tradi quell’alma ingrata”) hangvétele teljesen természetes és meggyőző. Pompás szerepe lett volna.
A lemez védhetetlenül leggyengébb pontja a Figaro házasságából a Grófné kavatinája („Porgi, amor”). Még nem történik semmi, a hősnő ül magában és visszaemlékezik a szebb, szerelmesebb időkre. Viszont Callas ezzel a lágy, rezignált hangulattal egyszerűen nem tud mit kezdeni. A dallamívek elvesznek, a frázisok nem szólnak semmiről, pedig az ária nem okoz semmilyen hangi problémát.
Kicsit kilóg a lemez témájából az Oberon híres Óceánáriája. Rezia ugyan éppen egyedül van, de várja szerelmesét, reménykedik. Az ária Callasétól teljesen idegen hangadást követelne, amit az énekesnő többnyire teljesít is. Bár történelmietlen ezen merengeni, de kicsit az az érzésünk, ha a pálya korai szakaszában a német repertoár került volna előtérbe nála, pompás heroina-alakításokkal lehetnénk gazdagabbak. A lendületesen és szenvedélyesen előadott ária új oldaláról mutatja be Callast, némileg igazolva a 60-as években érezhető szándékát, hogy hangi problémáin szerepkörváltással igyekezzen úrrá lenni.