Csillag születik? (Joseph Calleja szólóalbuma)

Joseph Calleja - Tenor arias
Decca, 475 250-2

Joseph Calleja nevével először idén februárban, a stockholmi operaház egyik régebbi műsortájékoztatóját lapozgatva találkoztam, ahol 2002-ben, mindössze 24 évesen a Szerelmi bájital Nemorinójaként lépett fel. Azóta nagyot változott a világ, Calleja kinőtte Stockholmot, és idén februárban már a bécsi Staatsoper Puritánok-felújításán énekelte a tenor főszerepet, Lord Arthurt.

Időközben persze sok egyéb helyen is megfordult, így a világ jó néhány vezető operaházában, például Münchenben, Zürichben vagy Washingtonban. Lecsapott rá a Decca is, és stúdióban már csak nekik dalol, hiszen exkluzív szerződést kötöttek vele. Irigylésre méltó karrierkezdet egy tenoristától, aki láthatóan-hallhatóan tudja, mit csinál: nem erőltet a repertoárjába olyan szerepeket, amelyekre kevésbé alkalmas a hangja.

A szólóalbumok - akárcsak a szólókoncertek - sajátja, hogy bár alapvetően hiteles képet festenek az énekesek hangi állapotáról, énektechnikájáról és képzettségéről, művészi szempontból sokszor mégiscsak kétes értékűek, hiszen a megszólaló művész nem méretik meg teljes szerepben, színpadi körülmények között, csupán áriákat és - elvétve - duetteket énekel rajtuk. Így hát a kialakult kép mindig csalóka kissé, ám, ha valóban tehetséges, vagy pályája kezdetén járó művészt hallgathatunk (akinek gyakran ez az egyetlen igazi lehetősége, hogy szélesebb közönség előtt bizonyítson), mindez könnyen megbocsátható.

Calleja pedig egyszerre tehetséges és fiatal, és igazán jól bánik a birtokában lévő hanggal. Igazi lírai tenor, akinek leginkább Bellini- és Donizetti-szerepek valók, nem véletlen, hogy színpadon a legnagyobb sikert ezen szerzők műveiben aratja. A lemezen hallható operarészletek közül is a Lammermoori Lucia híres, utolsó felvonásbéli tenoráriája emelkedik ki, amelyet már egy érett művész énekel, nem túl nagy hangon, ám igazán megkapóan, fájdalommal és lemondással. A többi részlet is meggyőzőre sikeredett, példaként említhetjük akár a másik Donizetti-bejátszást, Nemorino áriáját (Quanto e bella), vagy Macduffét Verdi Macbethjének 4. felvonásából. Ez utóbbi azért is érdekes, mert Calleja 19 évesen ebben a szerepben mutatkozott be színpadon szülőhazájában.

Vannak persze kevésbé sikerült részek is az albumon, amelyen egyébként Ricardo Chailly vezényel, magas színvonalon. A Rigoletto 2. felvonásbeli, háromrészes tenoráriájának előadásában vannak olyan szakaszok, ahol az énekes hangja egyszerűen kevésnek bizonyul, sokszor lebeg, ami helyenként bizony elég zavarólag hat. Máshol ez szerencsére nem érzékelhető, és talán nem is érdemes igazán nagy jelentőséget tulajdonítani neki.

Egy bizonyos: Calleja a jövő évadban épp ebben a szerepben lép majd a zeneileg nagyon is igényes bécsi közönség elé. Azt persze nem is remélhetjük, hogy valamikor a közeljövőben egy magyarországi fellépés is bekerül a művész naptárába, ő ehhez már túl nagy név...