Corelli contra

Franco Corelli - tenoráriák, 1955-1958
Warner Fonit
5050466-3303-2-1

Pár hónapja Heiner Lajos számolt be Franco Corelli dupla CD-jének hallgatása közben érzett tanácstalanságáról. Írásának a Kötés, oldás nélkül - avagy kétórányi barangolás Monotóniában címet adta, ami frappáns összegzése véleményének. Nos, a karácsony kezemre juttatta a felvételt, s most - tiszteletben tartva tanult barátom véleményét - contrát jelentek.

A legfontosabb adat a keletkezés ideje: 1955-58. Tenorunk 1921-ben született, 1951-ben debütált. Frank Hamilton honlapja szerint első élő felvételei 1953-ban készültek. Az 1955-ben Torinóban rögzített áriák alighanem az első stúdiódokumentumok róla. Mondhatnánk: Corelli zsengéi.
Igen, zsengék, mert a legfőbb tanulság, hogy már itt nyilvánvaló: költőről van szó.Dalos László pompás találmánya Simándy Józseffel kapcsolatban (\"poéta az operaszínpadon\") hősünkre is illik. Kérdés persze, hogy a 34-37 éves Corellit - vagy 15 szereppel a háta mögött, túl több Scala-beli föllépésen -, tekinthetjük-e fiatal, kezdő énekesnek?

A kísérőfüzetben Maria Boango technikai problémákat emleget, de ezeknek én nemigen találtam nyomát. Arról lehet inkább szó, hogy Corelli interpretációi a 60-as évek közepétől elmélyültebbek, ökonomikusabbak lettek, és addig fejlesztette légzéstechnikáját, hogy már bravúrokra is képes volt. A Levéláriában például ezen a lemezen még nem csinálja meg azt a lélegzetelállító diminuendót, amellyel néhány évvel később megőrjítette a publikumot, és nem is énekel olyan hosszú frázisokat egy levegőre. A \"tenorszabványt\" adja - ám ez csupán a későbbi időszak bravúrjai felől visszatekintve tűnhet technikai fogyatékosságnak.

A felvételek többségét dirigáló Arturo Balise megbízható dirigens, de nem mérhető azokhoz a nagyságokhoz, akikkel Corelli később dolgozott, a többi karmester neve pedig előttem ismeretlen. Nyilván az is a minőség és a kidolgozottság ellenében hatott, hogy egy nap alatt sok áriát rögzítettek. Ha hinni lehet a kísérőfüzetnek, egy alkalommal 19-et, amit akár világcsúcsnak is tekinthetnénk, hisz ez minimum 6 operára elég dalolnivaló. Az álarcosbál áriájának vége kicsit hamis, nem volt idő javítani. Az Ernaniból egy elkapkodott frázisvéget nem gyomláltak ki. Úgy képzelem, ezek az új tenorsztár bemutató felvételei, amikor mindent a kívánságai szerint alakítottak. Ezért van szinte minden áriában túl sok csuklás, külsődleges elem. S ezért kerülhetett a korongra sok olyan szerep, amelyet Corelli igen kevésszer vagy csak évekkel később énekelt el, sőt egy sereg olyan, amelyekben soha nem lépett föl.

Franco Corelli 1951 és 1976 között 33 operaszerepet énekelt színpadon. (Gounod Faustját csak lemezre vette.) Ezen a két lemezen viszont 13 olyan szerepben hallhatjuk, amelyeket soha nem énekelt: például Donizetti Kegyencnőjében, a Lombardokban, a Rigolettóban, az Otellóban, a Manon Lescaut-ban, a Pillangóasszonyban. A Simon Boccanegra Adornójának jelmezét mindössze két alkalommal öltötte magára (1957-ben Lisszabonban, Tito Gobbi mellett, dokumentum nem készült róla), ugyanennyiszer énekelte a Lammermoori Lucia Edgarját (1971-ben a Metben, itt az egyik előadást őrzi a hangszalag). S akad néhány szerep (pl. a Werther) amelyet csak évekkel később alakított egészében, színpadon.

Akár a rajongót, akár az elemzőt faggatom: számomra a két korong sokkal inkább tanulságos, mintsem egyhangú. Nagy tanulság például, hogy mi az, amit Corelli nem tud. Nincs benne könnyedség, nincs benne humor. Ez kiderül a Rigoletto két áriájából, úgyhogy nagyon megnyugtató, hogy sohasem próbálkozott a mantuai herceg színpadi életre keltésével. Hasonlóan távol áll tőle Pinkerton felelőtlen könnyedsége.

A Kegyencnő \"kis\" áriájának (\"Un vergine\") szép belcantója és finom formálása viszont felelőtlen képzettársításra ragadtat: vajon milyen Nemorino lehetett volna! Nota bene: a Favorita-ária végét pompás, könnyed magas cisszel koronázza meg. Ha valakinek kétségei maradtak volna, a Spirto e gentillel végképp meggyőz, hogy nagyszerű Fernando lehetett volna. Otello fenomenális belépője csak fokozza bánatunkat, hogy a teljes szerepet már soha nem hallhatjuk vele.

A Manonból Des Grieux belépő áriája hangzik föl (\"Tra voi belle\"), egy felelőtlen fiú dicsekvése. Egy másik felvételről ismerjük még tőle az I. felvonás másik, szerelemre ébredő szólóját (\"Donna non vidi mai\"), egyik sem igazán az ő területe. Mennyivel inkább övé lett volna a II. felvonásbeli lemondó vallomásé (\"No, no Manon\"), vagy a III. felvonásban hajóra szállás előtti kétségbeesett könyörgésé! De hát hiába bánkódunk.

Néhány nagy szerepében fejlődésének lehetünk fültanúi. Andrea Chenier népszerű áriái már ekkor is pompás hangon szólalnak meg. Ám még drámaibbak, árnyaltabbak a 60-as években énekelt Chenier-k, a legjobb azonban az 1973-as filmfelvétel. Corelli az a ritka énekes, akinél az évek egyre nagyobb átélést, művészi elmélyülést hoztak - anélkül, hogy a hangon a legcsekélyebb kopást észlelnénk. Idősebb kori felvételein ugyanúgy sisteregnek a magas hangok, ugyanolyan hévvel énekel - de mennyivel több az árnyalat, a melankólia, a fájdalom!

És hát a fiatalkori remeklések! Ernani számomra elviselhetetlen, I. felvonásbeli áriája olyan lassú tempóval, olyan finoman szólal meg, amit senki mástól nem hallottam. És nagyon pontos az ária érzelmi állapotainak karakterizálása, egymásra vonatkoztatása, majd szintézise. Ez a szerkesztésmód teszi igazán nehezen előadhatóvá Verdi korai-középső korszakának áriáit. A belcanto mesterei vagy később Puccini sokkal egyneműbb szólókat írtak: egyetlen hangulatra, érzésre.

Az álmodozó Werther hangja már itt is pontosan megvan, pedig a figurát csak 14 évvel később formálta meg. Igazi kuriózum, hogy Charlotte szólamát Loretta di Lelio, Corelli felesége énekli. (Corelli egyik hírneves, 1959-es, élő Carmenjén Frasquitát adta.)

Tenorunkat leginkább hatalmas hangja, harsogó magas regisztere és daliás megjelenése miatt szokás a legnagyobbak között jegyezni. Pedig a kétkedő, önmarcangoló, ellentmondásos figurákat sokkal nagyobb hitellel formálta meg, mint a gáncstalan lovagokat. Ne higgyenek a köpcös, kacskalábú, pocakos, hangbűvészkedő kollégáknak! Corelli nem elsősorban hangfenomén volt, hanem elmélyült művész és szeretnivaló ember.

Nem ismerek mást, akinek olyan hangja van, mint Mario del Monacónak, de úgy énekel vele, mint Tito Schipa.