Cappuccino fékezett habzással – Bel canto Bully (részletek Rossini, Weber, Bellini, Donizetti és Mercadante operáiból)
Bel canto Bully
The musical legacy of the legendary opera impresario Domenico Barbaja
NAXOS 8.578237
Domenico Barbaja. A szóbeszéd szerint ő találta fel a cappuccinót, a tejhab és a frissen gőzölgő kávé oly finom elegyét, de mi, operabarátok nem ezért emlegetjük. Sokkal inkább azért, mert a milánói kereskedése és kávéházai működtetéséből befolyt nyereségeit kitartóan átcsorgatta egy másik vállalkozásába: ő volt kora legendás operaigazgatója és –menedzsere is. (A rossznyelvek azt beszélik, foglalkozott még fegyverkereskedéssel és szerencsejátékkal is, ami – napjaink operadirektorait elnézve – nagyon is hihető adaléknak tűnik.)
De dobjuk félre a pletykákat és koncentráljunk az említett úr operai tevékenységére! Barbaja mindössze harmincegy esztendős volt, amikor a nápolyi Teatro di San Carlo direktora lett, s még mindig csak negyvenhárom, amikor e mellé elvállalta a bécsi Kärntnertortheater és Theater an der Wien igazgatását is. Újabb öt évvel később a sorhoz csatlakozott a milánói Teatro alla Scala is. Ráadásul Barbaja keze alatt mindegyik intézmény a virágkorát élte. Javaslom, ne gondoljunk bele ebbe a közel két évszázaddal ezelőtti belegondolhatatlan szituációba, ne firtassuk, hogyan csinálta. Fogjuk föl úgy, mintha egy különleges sci-fit olvasnánk!
Barbaja az operaüzemet tehát finoman szólva is nagyban űzte. Nyilván lehetett valami elképesztő affinitása a dolgok kezeléséhez, ő volt korának Steve Jobsa és Bill Gatese egy személyben. Nem elég, hogy sikerrel eligazgatta a fenti létesítményeket, közvetve és közvetlenül számos új alkotás fűződik a nevéhez. Ebben persze szerencséje volt, mert sikerült egy oly korban működnie, amely operatörténeti szempontból kiemelkedően termékenynek bizonyult. Nyugodtan mondhatjuk, hogy ahova csak nyúlt, ott tehetségbe botlott. De ennek ellenére, volt neki bukott premierje is szép számmal, bár nyilván tudta (vagy legalábbis alkalmazta) az örök mondást: ahol gyalulnak, hullik a forgács.
Barbaja nevéhez tehát elképesztő számú ősbemutató fűződik. Jó ütemérzékkel lekötötte az ifjú titán Gioacchino Rossinit hét teljes évadra, tíz komplett operára, utána már más dolga sem volt, mint keményen számon kérni a szerződés teljesítését. Ez azért nem lehetett annyira könnyű eset, vélhetően, amikor Rossini emlékirataiban a premier előtti napon haját tépő impresszárióról beszélt, kaján szemei előtt Barbaja nemes, ám érthetően feldúlt vonásai lebeghettek. De éppígy nem lehetett sima ügy Gaetano Donizettivel, Vincenzo Bellinivel és a többiekkel sem együtt dolgozni. (Idetartozik még egy szaftos pletyka: állítólag az elkényeztetett Rossini még a kedvesét is elszerette tőle, de soroljuk ezt is a gyalázatos menedzserlét mindennapi viszontagságai közé, lásd még a Mit meg nem tesz egy főnök az üzletmenet sikeréért? kezdetű fejezetet.)
Ma már majdnem mindegy is, hogy történt, de tény, hogy Barbaja szárnyai alól nőtt ki egész korai bel canto. Innen nézve többet tett a műfajért, mint bárki az impresszárió-társai közül az elmúlt négy évszázadban, így teljesen jogos, hogy Naxos most Barbaja-emlékszámot jelentetett meg Bel Canto Bully, azaz „Bel Canto Zsarnok” címmel.
A CD a Naxos égisze alatt korábban megjelent lemezeiből szemezget, jó néhányukkal már találkoztunk az elmúlt években, többnyire a Bad Wildbad-i Rossini Fesztivál előadásai kapcsán.
A pimasz Rossinit tipikusan ábrázoló helyzettel indulunk. Az újság (La Gazzetta) című 1816-os operájának nyitánya hallatán az emberben eluralkodik a – stílszerűen – eztapofáténmárláttam-érzés, jó néhány ütem kellett hozzá, hogy kiderüljön a hol és a mikor. A Mester ugyanis a nápolyi bemutató után szűk négy hónappal már újabb alkotása, a Hamupipőke elé biggyesztette, igaz, cirka kétszázvalahány kilométerrel odébb, Rómában.
Az énekes felvételek közül hadd említsem azokat, amelyek kiragyognak a kicsit fékezett habzású tömegből. Elsőként egy Otello-részlet, melyben a kicsit nazális hangú Filippo Adami (Rodrigo alakítója) igazán virtuóz dallamvezetéssel száguld végig a mai kor énekesei számára szinte elénekelhetetlen szólamon. Valahol itt döbben rá az ember, hogy mennyi minden megváltozott – immár visszavonhatatlanul – Barbaja kora óta.
Hasonlóan az énekes rendkívüli virtuozitása adja a II. Mohamed (Maometto II) című Rossini-opera részletének legfőbb gyönyörűségét. Ewa Podles szárnyaló hangon, elsöprő technikával abszolválja a bőven két oktáv feletti terjedelmű, impozáns Calbo-áriát. A felvétel érdekessége, hogy Budapesten rögzítették a Magyar Állami Operaház Zenekarával, Pier Giorgio Morandi vezényletével.
A lemez legismertebb neve A kalóz (Il pirata) című Bellini-opera tenoráriáját éneklő Marcello Giordani. A 12 évvel ezelőtti felvétel is csak azt bizonyítja, hogy Giordani nemzetközi karrierjét kizárólag az akut tenorhiánynak köszönheti, formálása és hangi képességei alapján nem tudna egy közepesen erős mezőnyben labdába rúgni.
A szopránfachban bezzeg sokkal keményebb küzdelem van. A Roberto Devereux zárójelenetének két önálló szólórészletét Dimitra Theodossiou nemcsak megejtő muzikalitással, hanem igazán drámai színekkel adta elő a bergamo-i fesztivál élő produkciójában.
A kissé vegyes hangulatú lemez zárószáma zenetörténeti szempontból talán nem annyira kiugró, mint a korábbiak, viszont nagyon pontosan mutatja, hogy milyen művek alkothatták az átlagot a bel canto korszakában. Saverio Mercadante Elena da Feltre c. operájából a címszereplő áriáját Monica Colonna kedves hangon, rendkívüli stílusbiztonsággal énekli.
A felvételek egyenetlensége – vélhetően – a Naxos rendelkezésére álló felvételek változatos minősége miatt alakult ki. Annyi azonban így is pontosan átszűrődik, hogy a Barbaja egy rég letűnt és különös kor rendkívüli figurája lehetett. Tevékenysége megérdemli, hogy foglalkozzunk vele – s ne csak a cappuccino kapcsán.