Brutus szíve, Ámor birodalma (Fried Péter Scarlatti-lemeze)

ALESSANDRO SCARLATTI:
Cantatas for bass and obligato instruments

Péter Fried - bass
Savaria Baroque Orchestra
Pál Németh

Hungaroton
HCD 32456

Fried Péternek járt már egy lemez. Megannyi operai és koncertsiker, számos hazai és külföldi diadal, elragadtatott kritikák és lelkes közönségováció után éppen itt volt az ideje egy szólólemeznek. Mert ne legyenek kétségeink, ez a lemez mindenekelőtt Fried Péterről, a mai magyar zenei élet vezető basszistájáról szól.

No nem azért, mintha a lemezre vett Alessandro Scarlatti-kantáták magukban nem állnák meg a helyüket, sőt, jóllehet sosem hallott, világelső felvételek mind a lemezen szereplő művek, nagyon is érdemesek a figyelemre. A Hungaroton tehát összekötötte a kellemest a hasznossal, sőt, ha úgy vesszük a kellemest a kellemessel (vagy a hasznost a hasznossal?), és egyszersmind bővítette az elfeledett Scarlatti-darabok első kiadását - nemrégiben González Mónika és Ulbrich Andrea szólójával jelent meg egy CD két szerenáddal -, másrészt pedig fontos lemezmegjelenést kínált egy arra vitathatatlanul érdemes énekművésznek.

A CD-n elhangzó kamara-kantáták eredetijét a kísérőfüzet szerint négy különböző helyről kölcsönözte Németh Pál, a lemezen közreműködő Savaria Barokk Zenekar művészeti vezetője: Párizs, Schwerin, Nápoly és London könyvtárai, múzeumai őrzik a művek eredeti kéziratait. Persze van miből válogatni, Alessandro Scarlatti ugyanis közel nyolcszáz kantátát komponált munkás életének hatvanöt hosszú esztendeje alatt. Ilyen mennyiségben nem kis feladat valódi változatosságot elérni ugyanabban a műfajban. Mégis bízvást elmondható, hogy nemcsak a kísérőhangszerek variációja teszi izgalmassá a lemezen sorjázó hét szerzeményt, de természetesen pusztán az énekszólam - szoros összefüggésben a szöveggel - is képes egy viszonylagos variabilitást kicsikarni, még akkor is, ha ugyanazon hangfajra írt darabokat sorakoztatunk egymás mellé. Ennek nyomán belátható, hogy a vokális teljesítménynek fokozott szerepe van a hallgatói figyelem fenntartásában. Az énekhanghoz jelen művek esetében csupán egy-két obligát vonós hangszer (hegedűk vagy gordonka) társul, s természetesen csembaló, theorba vagy barokk gitár. S a korszak hasonló műfajú alkotásait (Gasparini, Marcello, Pasquini, Corelli, Bencini műveit) mérlegre téve megkockáztatható, a jelen CD-n felbukkanó Scarlatti-féle \"szoba-kantátáknak\" cseppnyi okuk sincs a szégyenkezésre, de még a szerénységre sem.

Fried óvatosan, már-már szelíden, de határozottan közelít a kantátákhoz. Nem rohanja le a finom darabokat, nem akarja szőröstül-bőröstül bekebelezni őket, inkább csak ízlelgeti darab ideig a zengő sorokat. Tornázik kicsit egy-egy visszatérő strófán, meg-meglódítja a hangját egyik-másik da capo résznél. Stílusismeret és kifejezőerő tekintetében nem lehet okunk panaszra, Fried a művekhez illő könnyedséggel, ugyanakkor kellő drámai erővel szólaltatja meg a kantátákat: ha eped, ellenállhatatlan, ha udvarol, lekenyerez, ha bosszút esküszik, retteghet az ellen. Egy kivételével (Brutus szíve) valamennyi alkotás a szerelem témakörében mozog. Ez az egy azonban annál izgalmasabb tárgyat vázol: Brutus és Julius Ceasar gyötrődését festi - bár utóbbi nincs megnevezve, de könnyen kitalálható -, melyben mindkét fél megszólal, mindkettő vívódik a képtelen döntés, gyilkosság és megtorlás, igazságosság és szeretet dilemmája felett. Rendkívül hatásos darab, Fried Péter a sok pasztorális sóvárgás és szerelmes sóhaj után remekül beletalál a súlyos erkölcsi dráma hangulatába.

A kíséretet ellátó hangszeresek is kiváló munkát végeztek. A continuo szólamok mozgása, vonalvezetése szépen segíti a vokális részt az érvényesülésben, karakterábrázolásban, sőt néhol az énekhang is része lesz a hangszerek dialógusának. Fried, bár produkciójában néha keveselljük a drámai effektusokat, dinamikai tagolást, öblös basszusának metsző élével vág a kényes kantátákba. Megfontolandó a kísérőtanulmányt jegyző Gyenge Enikő érvelése, melyben a kamaramuzsikával rokonítja a Scarlatti-kantátákat, hangsúlyozottan az opera ellenében. Ha innen nézzük, a daléneklés európai hagyományának legmélyebbre ereszkedő gyökereit is kereshetjük e művekben. S ha így van, Fried Péter érett, technikás éneklése, modora, artikulációja még a legjobb romantikus dalköltemények hangvételét is felidézheti, szemben a harsány operai zsánerrel.