Biber: Requiem

BIBER: Requiem
Gabrieli Consort & Players
Paul McCreesh
Universal / DG Archiv produktion
00289 474 7142

Nem kell senkinek megerőltetnie elméjét, hogy egészen nagyszerű osztrák zeneszerzők hosszú sorát idézze fel. Ha időrendi sorrendbe tesszük őket, manapság egyre inkább eszünkbe juthat valahol az elején megemlíteni Heinrich Ignaz Franz Biber nevét. A múlt elfeledett szerzői iránt természettől fogva kíváncsibb historikus zenészek érdeklődése és a lemezcégek érdeke egyre inkább segítségére van, hogy bekerüljön az előkelő társaságba.

Most éppen Paul McCreesh tett lépéseket azért, hogy megismerjünk két elfeledett művet a már egyáltalán nem idegen név tulajdonosának életművéből. Igen, kettőt, noha a lemezborító nem tarja fontosnak, hogy első pillantásra tudassa velünk: egy misét és egy gyászmisét is meghallgathatunk. Ennek magyarázata lehet az alcím: Media vita in morte sumus. Az élet közepén a halálban vagyunk. Így kezdődik egy nyolcadik századi antifóna, és arra a keresztény hitre utal, hogy a halálbeli létezés csupán átmeneti. Az életet ennek a lemeznek a műsorán a mise képviseli: Vita - írják fölé, a halált gyászmise: Mors, így képeznek egységet.

Hatszólamú kórusra íródtak a művek, a salzburgi székesegyház számára, ahol négy karzaton helyezkedtek el a zenészek. Természetesen szólamonként egy-egy, de hát még a tizenhetedik században vagyunk. Ennek ellenére a művek archaizáló stílusban íródtak, a reneszánsz vokálpolifóniát (leginkább Lassus műveit) véve alapul. Ő két, a Biber-művek közé illetve végére applikált tétellel szerepel, abban az időben élő gyakorlat volt még műveinek előadása. De saját tételei alá már basso continuót írt elő Biber, amelynek legfőbb jellegzetessége az ostinato felépítés. Ugyanakkor alig hatnak barokkosnak, neki nem sikerül az, ami Monteverdinek már a század elején igen, nevezetesen, hogy a középkori gregoriánt, a reneszánsz polifóniát és homofóniát, valamint a basso continuót és a ráépülő monodikus éneket egy olyan előremutató műben (Vespro) egyesítse, amelynek lényegében a Máté-passióig nem akad párja.
Pedig nem csak az ő művei hangoznak el, a korabeli gyakorlatra hivatkozva hallhatunk hangszeres betéteket, Muffattól, Schmelzertől. Nem látszik segíteni rajta az sem, hogy egy igazán szép tételről, amelyre felfigyelünk - Peccaator et consolator a 2 - kiderül, hogy egy korábban élt salzburgi zeneszerző, Megerle műve.

A sok információ között (ki, milyen orgonát, milyen elvek szerint hangolt) a kísérőfüzetben sehol sem találunk utalást a felvétel helyszínére, pedig - az eredeti körülményeket rekonstruálandó - hallhatóan nagy, visszhangos térben helyezkednek el az előadók.
Elveszettnek tűnnek nemcsak térbeli, hanem zenei értelemben is, valahogy nem találják a hangot a stílussal és a művel sem, nem tűnnek meggyőzőnek. Amiben lehet, hogy maga a kompozíció sem segíti őket. A nem túl invenciózus Bibernek nem sikerül valódi tartalommal megtöltenie a régies formát. Nem izgalmasabb ezek után a requiemszöveg feldolgozása sem, pedig a halál témájának a gyászmise szövegén keresztül való megközelítése egészen kiváló tettre sarkallt egy-két zeneszerzőt.

Egy szó, mint száz, elég unalmasan csordogál a zene, nyilván McCreeshnek köszönhetően is, akinek nem sikerült előadói eszközökkel legalább eggyel magasabb szintre emelnie Biber művészetét. Fent pedig figyelnek a nagy osztrákok, és talán még Johann Strausstól is kijár egy vállveregetés - hegedűsök, ha egymás közt: azért a leckét jól megtanultad nagypapa. Thomas Bernhard mosolyogva figyeli őket.