Betöltött szerepkörök (Svéd Sándor lemeze)

Svéd Sándor
MOZART, ROSSINI, GOUNOD, DONIZETTI, VERDI, WAGNER - áriák
Hungaroton
HCD 32329

Boldogult emlékezetű Pernye András még a 70-es évek legelején egy hosszabb esszében próbált saját magával dűlőre jutni a hangfelvételek ürügyén (\"A hangfelvétel igazsága\" - New Hungarian Quaterly, 1971/4.). Tűnődő boncolgatásait az a tapasztalat indukálta, hogy számos alkalommal találkozott a felvételek csalfán félrevezető tulajdonságával. Egy-egy jelentősebb előadó pusztán azzal a ténnyel, hogy ő \"hallatszik\" a felvételen, már eleve eldöntötte a lemez mikéntjét a rajongó értékítéletében, akár az objektív tényektől (pl. kottától) teljesen függetlenül.

Így lehet a mai hallgató is Svéd Sándor \"legújabb\" Hungaroton-felvételeinek meghallgatásakor. Svéd, mint tudjuk, 1948-ban meglehetősen apolitikus módon gondolkodva hazajött - ő úgy gondolta - vendégszerepelni. Ez kissé elhúzódott, mert a Rákosi-korszakban bevonták az útlevelét, s legjobb éveit kénytelen volt az Operaház falai közt tölteni, egészen 56-ig. Csak részben kárpótolhatta, hogy azidőtájt az Opera minden este képes volt világszínvonalú partnerekről gondoskodni, Székely Mihálytól Simándy Józsefig, Osváth Júliától Laczó Istvánig, Tiszay Magdától Gyurkovics Máriáig, és még sorolhatnám.

Mégis - ma már tudjuk -, ezalatt Svéd mellett rohamléptekkel száguldott el az Idő, s mire újra kijuthatott a vasfüggönyön túlra, már új sztárokért rajongott a nagyérdemű. Mondhatni: szerepkörét betöltötték. Egy kicsit ezt halljuk a most kiadott CD-n is, ahol a magyarországi tartózkodása alatt, 1954-55 táján rögzített felvételeket élvezhetjük újra. Újra, mert ezek legnagyobb része már fekete lemez formájában megjelent korábban is.

Már az a tény, hogy mit rögzítettek Svéd Sándorral, felér egy finoman felvázolt korrajzzal a bizarr időkből. Egy biztos, hogy az Ismeretlen Producer kevéssé tudta az operairodalmat, s valószínűleg Svéd munkásságát is csak néhány szerepről ismerhette. Sejthető, hogy a konok ember hírében álló Svéd olykor megmakacsolta magát, amikor olyan kottát akartak elé tenni, amit ő nem akart elénekelni. No, ennek a különös huzavonának lett az a fura végeredménye, amit most hallunk.

Mozart Figaro házasságának két első felvonásbeli Figaro-áriája (\"Se voul ballare\" és \"Non piu andrai\") indítja a lemezt. Tudniillik, hogy ekkortájt már Svéd bőven túl volt a Mozart-szerepeken. Ennek megfelelően az olasz nyelvű felvételen egy fásultan elnehezült, eltespedt Figarót hallunk, világszép hanggal (ezt minden szám mögé nyugodtan hozzátehetjük). Ez Gróf Almavivaként még koncepció is lehetne, de Figaróként semmiképp.

Sajnos ugyanez a helyzet a másik Figaróval, Rossini Sevillai borbélyával. Svéd a híres virtuóz belépőt (\"Largo al factotum della cittá\") ritka lassan adja elő, ami ezért jelentősen veszít is az értékéből. Persze Svéd azért Svéd, színesen játszik, mondhatni mókásan komédiázik a hangjával, de szólam lényegét adó csalafinta hadarással adósunk marad.

Egy másik Rossini-részlet viszont telitalálat. Tell Vilmos grandiózus áriája (\"Resta immobile\") Svéd hangján megrázóan szól. Az ária a gyermekéhez szóló apa elkeseredett, de mégis bizakodó könyörgése, közvetlenül a hírhedt almás nyíllövés előtt. Az énekes nemcsak a főhős lelkiállapotát közvetíti félelmetes töménységgel, hanem pontos stílusismeretet is ad a késő bel canto világából.

A csúcsból a mélybe zuhanunk a következő számokban, Gounod Faust-jának két részlete bizony maga a letargikus mélypont. Valentin szerepét a pálya legelején énekelte Svéd, ami a magyar szövegen is hallatszik. Nyilván nem volt hajlandó sem megtanulni franciául, sem áttanulni az új szöveget, ezért megy a hátborzongatóan magyartalan régi szöveg (\"Innét én eltávozom\"). A Hungarotonnak sem válik a dicsőségére a figyelmetlenség, hogy a kísérőfüzet nem az elhangzó szöveget, hanem a későbbi, az itt nem aktuális fordítást közli. (Egyébként a bevezető szöveg, Retkes Attila munkája is az elég sematikus.) A Valentin-ima szétesően lassú és nehézkes, felejtsük el minél előbb! Az ezt követő Mefisztó-szerenádot szintúgy kényszerből énekelhette el Svéd, a szólamot soha nem énekelte, mély is neki.

Ezzel szemben a remek Donizetti-opera, A kegyencnő baritonáriája (\"Vien, Leonora!\") igazi gyöngyszem. Pályájának esszenciája is lehetne, ha nem találkozott volna Wagner-szerepekkel. Széles ívű kantilénák, meleg behízelgő dallamvezetés jellemzi. Nem emlékszem az ária adekvátabb megfogalmazására.

Megint más kategória a két magyar nyelvű Verdi-operarészlet. A Rigolettóból és a Simon Boccanegrából hallhatjuk a bariton-basszus duettet. Mindkettőben Székely Mihály Svéd partnere. A kései utókor nincs könnyű helyzetben, a mai perfekt zenei megvalósítások tükrében sajnos ezek a felvételek nem versenyképesek. Nem elsősorban a magyar nyelv, inkább a zenei esetlegességek és egyenetlenségek miatt. Székely esetében sajnos ez máskor is előjön. Elképesztően gyönyörű mélység, de ahogy megyünk fölfelé, egyre gyatrább a hanganyag és egyre több a frazeálási hiba. Ebben partner egy kicsit Svéd is. Valahogy erre gondoltam, amikor az elsuhanó időről írtam korábban. Ez a két felvétel már 1954-ben elavult, bármily durván is hangzik.

Érdekes, de a két következő Verdi-részlet, az Otellóból, pont az ellenkezője. A Credo és az Álomelbeszélés olaszul hangzik el - pazarul. Jago velejéig romlott személyiségének kristálytiszta esszenciáját kapjuk, minden benne van, amit a szerepről a nagynevű elődök (sőt utódok) összegyűjtöttek. Ha a Hungarotonban igazán lett volna bátorság, akkor csatolják az Álomelbeszélést követő (és szintúgy rögzített) bosszúkettőst, Otello szerepében a nagyszerű Laczó Istvánnal. (Hogy Laczó mégsem akkora húzónév, mint Székely? Ehhez kellett volna bátorság.)

Fura, de Svéd nem él emlékezetünkben, mint Wagner-énekes. Hogy mégis mekkora nagyság volt, azt a CD-t záró három felvételből is megtudhatjuk. A Tannhäuserből előbb Wolfram versenydalát, majd az Esthajnalcsillaghoz szóló dalt hallgathatjuk meg. Svéd olvadó hangon rajzolja föl a lírai figurát, könnyedén győzve a hatalmas dallamíveket. Az énekes a szerepet hosszú évtizedekig énekelte, éppúgy, mint Telramund szólamát a Lohengrinben vagy Amfortast a Parsifalban.

Wotan szerepét viszont - tudomásom szerint - sosem énekelte el. Épp ezért találó választás az utolsó számként A walkűrből Wotan búcsúja és a Tűzvarázs. Svéd abszolút biztos hangon, filozofikus mélységben abszolválja a rettentő szólamot. A lányától és egyben hatalmától búcsúzó apa (és egyben főisten) összetett figurájának megalkotásával az énekes nagyot alkot, lenyűgözően nagyot.

A hajdani producer a legjobb erőkről gondoskodott Svéd felvételei mellé, hiszen a kor legkiválóbb operadirigensei irányíthatták a Magyar Állami Operaház Zenekarát. Csak felsorolásszerűen: Pless László, Kórodi András, Lukács Miklós, Komor Vilmos, Vaszy Viktor, Varga Pál, és végül kellemesen meghökkentő és rejtélyes kakukktojásként A Valkűr felvételért felelős Hermann Abendroth.