Bejelentkezés Regisztráció

Vokális művek

Az ismeretlen Rossini – Rossini: Messa di Gloria

2023-02-07 20:39:04 Heiner Lajos
Rossini: Messa di Gloria

Berlioz: Les Nuits d’été; Harold Itáliában
Rossini: Messa di Gloria

Eleonora Buratto, Teresa Iervolino, Lawrence Brownlee, Michael Spyres, Carlo Lepore

Maria Irsara (angolkürt), Alessandro Carbonare (klarinét)
Római Santa Cecilia Akadémia ének- és zenekara
vez. Antonio Pappano

Warner Classics 50541972234521

Úgy negyedszázada, majdnem azt írtam, Belgiumban dolgoztam.

De ilyen ország tulajdonképpen nem létezik.

Van Flandria és Vallónia, meg Brüsszel, a főváros, ezt a laza konglomerátumot a király személye, a közös valuta és a közös focicsapat tartja össze.

Úgy-ahogy. A két országrész/népcsoport között, eufemisztikusan fogalmazva, nem tökéletes a harmónia.

Akkoriban történt, amikor kinn voltam, hogy a brüsszeli forgalmista felhívta leuveni kollégáját, tegyen valamit, ugyanazon vágányon egymással szemben robog két vonat.

Utóbbi, cifra káromkodás kíséretében azt üvöltötte a telefonba, vele ne beszéljen franciául, és lecsapta a kagylót.

Ha jól emlékszem, hat volt a halottak száma.

Tehát a flamand Leuvenben, a Leuveni Katolikus Egyetemen dolgoztam, persze van Új-Leuven (Louvain-la-Neuve) is, francia nyelvű egyetemmel.

Az országban nincsenek nagy távolságok, Leuvenből a mintegy 24 kilométerre fekvő Brüsszel mintegy félórás vonatozással elérhető, de a két gyönyörű flamand ékkő, Gent és Antwerpen is közeli.

Leuvenben a lakosság közel fele diák, számuk mintegy 45000. Ez magyarázza, hogy egész Európában itt a legmagasabb a „kocsmasűrűség”: minden 42 (negyvenkét!) főre jut egy.

A város serfőzdéjében készül a nálunk is jól ismert Stella Artois, ennek státusza, megbecsültsége, és – mutatis mutandis, élvezhetősége – a mi kőhányási sötétünkkel áll egy szinten. De a gyár régi szárnyában főzik a jóval nevesebb Leffet.

Ám sörben hűtlen lettem Flandriához. Hosszú-hosszú, időigényes, fáradtságos kóstolgatás után találtam meg kedvencemet, mindmáig az – az Orvalt.

Nagyon kevés trappista serfőzde van a világon, ezek egyike az Orval. Története legendás. A középkori kolostort a 18. század végén lerombolták-felégették. Tetszhalálából csak a 20.század elején támadt fel.

Az újjáépítéshez persze pénz kellett – ezt a cisztercita szerzetesek kenyérsütésből, sajtkészítésből és sörfőzésből teremtették elő.

Az Orval csak palackozva kapható, kuglibábu formájú, 0,33-as üvegben, címke csak a flaska nyakán, s az egyes főzetek úgy képezik a sör rajongóinak vitatárgyát, mint nálunk a tokaji borok különböző évjáratai.

Gregor Jóskának ajánlottam, mire ő, legközelebbi találkozásunkkor, szaftos mellékmondat kíséretében, „ez olyan keserű, mint az epe”. De aztán hozzátette, amerikai baritonista barátja is ezt kedveli.

Jóska neve nem véletlenül került fel. Akkoriban a Flamand Opera tagja volt, időnként találkoztunk. Utolérhetetlen humora akkor is csillogott – ’Tudod, milyen a flamand nyelv? Mint amikor egy beszédhibás németet a kádban víz alatt fojtogatnak, és segítségért kiabál.” Vagy: „Beszélsz már flamandul? Nem? Igazad van, mástól is lehet gégerákot kapni.”

Sose felejtek el egy Cenerentola-előadást Jóskával Antwerpenben. Alberto Zedda dirigált, akkora volt az az ember, mint a palotapincsi guggolva, de mekkora előadást vezényelt! Épp a napokban akadt kezembe levele, melyben nagyon kedvesen köszönte meg a neki ajándékozott üveg magyar bort.

Zenei élményeim zöme persze a fővároshoz kötődik.

S a fenti sok kacskaringó után, végre a fejlécen szereplő CD-hez.

Láttam a La Monnaieben egy Toscat.

Arra emlékszem, hogy az énekesek korrektek, de nem kimagaslóak voltak, a rendezés konvencionális.

Antonio Pappano vezényelt.

Emlékszem, világosan emlékszem, az előadás végén arra gondoltam: Ilyen előadást utoljára talán de Sabata dirigálhatott.

Pappano ekkor már évek óta a Ház főzeneigazgatója volt, 2005-ben váltott Rómára, bár közben vezető pozíciókat töltött be az Egyesült Királyságban is, 2012-ben lovaggá ütötték.

Különös, hogy jelentős karrierje, számos kitüntetése dacára az ember valamilyen okból nem úgy gondol rá, mint napjaink egyik „sztár” dirigensére, mint Rattle, Dudamel, Welser-Möst vagy sokan mások esetében teszi.

Talán az lehet az oka, hogy nála nem tapasztalni excentritást, hatásvadászatot.

Ez a Rossini-darab persze nem a karmesterről szól elsősorban – sokkal inkább az énekesekről, s magáról a műről.

Melyről a Gramophone című szaklapban Richard Osborne, a neves kritikus azt írta: rejtély, miért oly kevéssé ismert-játszott.

Első lemezfelvételére is csak 1972-ben került sor, egy bizonyos Herbert Handt vezényletével – e beszámoló kapcsán néztem utána életrajzának, mely figyelemreméltó.

Tenoristaként a Bécsi Állami Operaházban debütált 1949-ben, s, elsősorban a lírai fachban, Európa számos jelentősebb operaházába eljutott.

1960-ban kezdett el dirigálni. S, 97 esztendősen, még köztünk van.

Magát az opust 1821-ben mutatták be Nápolyban.

A mintegy egyórás mű öt énekes szólistát kíván meg, kórust, és virtuóz hangszereseket, nem véletlen, hogy utóbbiakból a CD – amúgy soványka terjedelmű – kísérőfüzete is feltüntet belőlük kettőt.

A nyitó Kyrie elsöprő erejű, később a mű hangvétele könnyebb, s persze foszlányokban ott a „ráhallás” a Mester operáira is (én még a Korinthosz ostroma nyitányának foszlányait is felismerni véltem).

Az interpretáció példaszerű. Nagyszerűek az énekesek, korábban csak a két tenorista nevét hallottam (übrigens: tudja-e valaki, miért lépnek fel együtt oly sokszor, készítenek közös lemezeket?)

A kísérőfüzetben interjú Pappanoval, aki, többek között, arról is beszél, hogy Rómában került közelebb Rossini muzsikájához, ma már elbűvöli zenéjének eleganciája, tökéletessége, szellemessége, iróniája.

Ez a CD egy apró drágakövet foglal az interpretáció nemes keretébe.

Mindenkinek nagyon ajánlom.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.