Bejelentkezés Regisztráció

Vokális művek

A főszerepben: Simándy József

2007-01-11 07:22:00 - zéta -

\"A A főszerepben: Simándy József
Részletek Donizetti, Wagner, Erkel, Verdi, Csajkovszkij, Mascagni, Leoncavallo és Puccini operáiból
Hungaroton
HCD 32463

A Hungaroton újabb kiadvánnyal lepte meg tavaly Simándy József születésének 90. évfordulójára emlékezve az énekes rajongóit - kilenc opera egy-egy részletével mutatja be a kivételes tenorista nagy ívű pályáját. A kiadó ezúttal is követte saját rossz szokását, mely a lemez szerkesztőjét anonimitásban hagyja, valamint azt a nemzetközi szinten bevett gyakorlatot, hogy a műveket ősbemutatóik sorrendjében, s nem a felvételek dátumát követve helyezik el a korongon. Pedig ez utóbbi, különösen a gyorsan változó énekhangok esetében értelmetlen és fölösleges, ráadásul a kérdéses időszakban a lemezfelvételi technika is gyorsan változott.

A CD anyagát ugyanis 1953 és 1964 között rögzítették különféle stúdiókban, Simándy ekkor (37 és 48 éves kora között) elméletileg a pálya csúcsán volt. Kicsit változik a kép, ha másképp számolunk az évekkel. A magánénekesi pályát viszonylag későn (1946-ban) kezdő énekes az első felvétel idején mindössze hét esztendeje énekelt szólószerepeket. Úgy vélem tehát - s ebben a lemezen hallható anyag csak megerősített -, hogy a felvételek időrendjét követő hallgatással szerencsésebben tudnánk Simándy pályaívét felidézni. Engedelmükkel én is így teszek.

A legkorábbi felvétel Mascagni egyetlen világsikert elért operájából, a Parasztbecsületből Turiddu búcsúja. Ez a szerep Simándy egyik legelső sikere volt, még Szegeden, s Pesten is hamar elénekelhette. A részlet pontosan közvetíti a pályakezdő művész rendkívüli szépségű, hajlékony tenorját. Szenvedélyes előadással mutatja be borgőzös parasztlegény félelmét a közelgő késpárbajtól. Még sosem találkozva ezzel a felvétellel, döbbenettel konstatáltam, hogy e téren valamennyi általam ismert Turiddun (Giglitől Domingóig) túltesz, s még saját tíz évvel későbbi felvételénél is jóval izgalmasabb. Kár, hogy magyar nyelvű. A részlet további értéke még a sajnálatosan kevés felvétellel rendelkező Varga Pál stílusérzékeny dirigálása.

Egy évvel később, 1954-ben került korongra a híres Grál-elbeszélés Wagner Lohengrinjéből. Ez is viszonylag beénekelt szerep volt akkor. Simándy mély pátosszal éli át a szólamot, pont ellentétes oldaláról mutatkozik be, mint az iménti Parasztbecsület-részletben. Ismét hatalmába kerített az az érzés, ami a tenorista egyéb Wagner-felvételeit hallgatva már máskor is felmerült: milyen nagyszerű Parsifal válhatott volna belőle.

Ugyanebben az évben rögzítették Bánk és Petúr kettősét Erkel operájából. Simándy ekkor már egy éve énekelte a címszerepet. A felvételen átjön a fiatalos hév, a szenvedély, de még nincs meg az a nagyúri tartás, amely később az énekes előadásait jellemezte ebben a szerepben. Nagy csalódást okoz Petúr szerepében a legendás Fodor János. Bár a felvétel idején még nem volt ötvenesztendős, előadásmódja üres manírokkal teli, s a recitatív részek kivétel nélkül végig hamisak.

1956-ból két felvétel hallható a lemezen, az első egyfajta csoda: a világhírű Francesco Molinari-Pradelli dirigálja a Nílus-parti jelenetet az Aidából. Már az is kisebbfajta operatörténeti kuriózum, hogy a felvétel olasz nyelvű (nagyon nem volt ez akkor szokásban, e lemezen is ez az egyetlen nem magyar nyelvű részlet). Amonasro szólamában Svéd Sándor, mint mindig: elegánsan brillírozik. Aidaként Takács Paula viszont egy (szerencsére) nagyon rég letűnt világot idéz, a mélységeket csúnyán lemellezi, a magasságokat élesen sipítva teljesíti. Ennek ellenére a hősnő éthoszát megérezzük, mindössze a megvalósítás mikéntje riasztó helyenként már a mai fül számára. Az előadás csúcsa persze Simándy ma is bárhol vállalható Radamese. Gyönyörű és nemes hang, csengő magasság, szenvedélyes előadásmód. A szövegmondás némiképp kelet-európaias, de erről is inkább a kor tehet, mint az énekes.

Szintén 56-ban vették fel az Anyegin Lenszkij-áriáját a tenoristával. Csajkovszkij hőse kicsit kilóg a többi Simándy-szerep közül, líraibb azoknál, ez azonban a legkevésbé sem okozott problémát neki. Összegezhetjük, hogy Simándy József a pályája első felében a lírai-spinto szerepkörben minden bizonnyal a világ élvonalában volt.

A következő években az énekes karrierje nagy ívben emelkedett. Ez nemcsak az előadások és új beállások számában mutatkozott meg, de abban is, hogy a világ kinyílt számára, éveken át volt vendég Nyugat-Németország és Ausztria jelentős operaházaiban. S már nem annyira pozitív hozadékként elénekelt olyan szólamot is, ami súlyosabb volt az említett lírai-spinto szerepkörnél.

1959-ből egy különleges részlet van cédénken: Puccini remek operájából, a Bohéméletből Rodolphe és Marcell kettőse. Elsősorban azért különleges, mert Simándy, bár tanulta, végül sosem énekelte el a szerelmes költő szerepét. A helyenként igencsak fürge szólam emiatt kevésbé \"ülhetett be\" a torkába, tán a hangja is túlsúlyos hozzá ekkor már. A felvétel különlegessége sokkal inkább az, hogy Marcell szólamában Melis Györgyöt hallhatjuk.

Újabb évek teltek el, 1962-re Simándy már a mór szerepét is elénekelte Verdi Otellójából. Ekkor került sor a Lammermoori Lucia lemezfelvételére. Bár a Donizetti-szerepet énekelte Münchenben (ott németül), a szólam - a maga könnyedségével - ekkor már egyértelműen idegen volt számára. E részletet is a partner, a fenomenális Ágay Karola miatt kell mindenkinek meghallgatnia, mert ebben a szólamban (és még néhányban) az idő tájt bizony a világ legszűkebb élbolyában volt.

1963-ban vették fel a Tosca részleteit a lemezgyárban. Cavaradossi régi szerepe volt Simándynak, ahol ismét az egyik legtesthezállóbb figurát kelthette életre, a szerelmes művészét. A Levéláriát megejtő lágysággal tolmácsolja, mely így a másik csúcspontja a CD-nek. Az azt követő duettben az \"O dolci mani\" megfogalmazása a legemlékezetesebb, de a kettős meglehetősen egyoldalúra sikeredett. Gyanítom, hogy Mátyás Mária szerepeltetése Toscaként művészeten túli döntés eredménye volt. Kiemelkedő viszont a Magyar Állami Operaház Zenekara, mely a kitűnő Erdélyi Miklós vezetésével rajzolja föl Puccini pókháló finomságú zenei szövetét.

Az utolsó felvétel a Bajazzók híres tenoráriája, 1964-ből. Simándy immár megsúlyosodott hanggal, erős karakterizáló képességgel énekli a féltékeny pojáca önmarcangoló áriáját.

Az út, amit az egyik verista hőstől a másikig megteszünk a lemez hallgatása közben, ellentmondásokkal tarkított, de hűen mutatja nagy tenoristánk pályáját, aki a nemcsak egy-egy mű, de maga az operaműfaj első számú főszereplője volt Magyarországon.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.