Világos beszéd (Bartók: 1. szvit, Két kép etc.)

BARTÓK:
Suite No.1
Two Pictures
Dances of Transylvania
Hungarian Peasant Songs

Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Kocsis Zoltán

Hungaroton
Bartók Új Sorozat (5)
HSACD 32505

Besétálunk egy lemezbotba, és körülnézünk, hogy egy adott műből milyen a felhozatal a különböző előadókat tekintve. Legyen a kiszemelt zenemű mondjuk egy Beethoven-szimfónia. Gyakran előforduló jelenség, hogy bizonyos előadókat szinte gondolkodás nélkül átlapozunk, mást, vagy másokat keresve. Ez esetben például szemrebbenés nélkül túllépünk egy Karajan vagy Klemperer előadáson, mert már a könyökünkön jön ki, és keresünk valami egzotikusabbat. De miért tesszük ezt? Mert ők nagyon markánsan letették a névjegyüket, megtalálták a maguk helyét az előadói zenetörténetben, és már mindenki ismeri őket. Ezen felül megvolt ezekben az előadókban egyfajta küldetéstudat a tekintetben, hogy valamiféle etalont, viszonyítási alapot hozzanak létre.

Amellett, hogy a Hungaroton sok mű esetében jelentős űrt kíván betölteni a Bartók Új Sorozat egyes darabjainak megjelentetésével, mindig mélyről fakadó gyanakvással méregetem az egyes korongokat: szegény, arra a sorsra született, hogy - a fentiekből kiindulva - pár év múlva automatikusan másik előadást keressünk, mondjuk, a Két képből a lemezboltban. Tudom, ez nem egy szép idea. Gondoljunk azonban arra, hogy bizony szükségünk van ezekre az etalonokra. Egyrészt annak okán, hogy lesz min túllépni később, ha már igazán megismertük őket, másrészt - és főképp - azért, mert ha jól sikerültek, akkor igenis origót, kiindulási alapot jelenthetnek majd a későbbiekben. Pláne, ha olyan művekről van szó, melyek felvételeiben egyébként nem dúskál a lemezpiac.

Másik dilemmám, hogy vajon milyen gondolatokkal és érzésekkel lép a zenekar elé a karmester, mikor egy műből Az Előadást kell létrehoznia valahogy. Megváltoznak-e az elgondolásai a darabról? Mi van akkor, ha ő épp arról is ismert, hogy karmesterként is megjelennek a nevével fémjelzett interpretációkon a rá jellemző szubjektumok, és sok ismert mű általa dirigálva új virágzásnak indult, csupán attól, hogy markánsan el mert szakadni évtizedes előadói tradícióktól? Lehet ezzel a lendülettel, kompromisszumok nélkül Nagy Nemzeti Bartók-sorozatot csinálni?

Erről a lemezről is tisztán megállapítható, hogy Kocsis első számú és fő szándéka a világos beszéd. Ha jól meggondoljuk, azok a sokak számára revelációt jelentő interpretációk, melyek ismert klasszikus és romantikus műveket helyeztek új megvilágításba, valójában ugyanezen az úton járnak. Nem tesznek mást, mint magát a művet helyezik az előadás középpontjába, lerántva róluk az évtizedek, vagy századok porát. Így kel életre az Erdélyi táncok markáns ritmikája, vagy a Magyar parasztdalok zongoráról adaptált, ismert dallamokat idéző fűzére. Az 1. zenekari szvit esetében persze nehéz újra felfedezésről beszélni, hisz már a mű maga is meglepetés, ha a későbbi híres zenekari darabokból, vagy balettzenékből indulunk ki. Ez a Kossuth szimfónia idejének Bartókja, a lendületes fiatalember tele kokárdás nemzeti büszkeséggel, és ifjonti hevülettel. Ahol a zene önmagából fakadó fordulatokkal gazdagodik, és kissé eltávolodik a kissé direkten magyaros alaptematikától, ott nagyon izgalmas, és élvezetes. A hangszerelés csillogó, fényes, és igen magabiztos.

A Két kép jóval gyakrabban hallott mű, melyben könnyebben felmérhető Kocsis szándéka. A Debussy hangvételét idéző első tétel nem feledkezik meg a darab alaphangulatáról, kellően lengi körül titok, ám a szólamok mégis képesek külön lélegezni, nem válnak az összhangzás elemeinek nehezen kibogozható vegetációjává. A második tétel kiváló alkalom zenekari tobzódásra, bár Kocsis - nagyon helyesen - épp kellő mértékben, de féken tartja az együttest.

Nem csak azért válik tehát megkerülhetetlenné a Bartók-sorozat ezen darabja, mert a ritkábban lemezre vett zenekari művek hallhatóak rajta. A tisztánlátás mértékletessége és józansága teszi értékessé, keveredve az előadói komolyság és rátermettség szilárd erényeivel.