Valami van, de nem az igazi (Haydn-szimfóniák / Tate)

HAYDN:
Symphony No.102 in B flat
Symphony No.104 in D \'London\'

English Chamber Orchestra
Jeffrey Tate

EMI
5 09016 2

Kedves Olvasó, ha Ön Haydn 102. sorszámú szimfóniájára vágyik – vagy azért, mert nagyon szereti, vagy már csak éppen az az egy hiányzik a lemezgyűjteményéből, illetve bármely más okból –, akkor semmi esetre se vásárolja meg az EMI szóban forgó kiadványát. Dacára ugyanis annak a cseppet sem elhanyagolható ténynek, hogy a borítón (és az igen esztétikus kivitelezésű kísérőfüzetben is) Haydn 102. és 104. szimfóniáját említik, a lemezen sajnos egyetlen árva hang sem hallható a 102. szimfóniából. Kárpótlásul viszont az elejétől a végéig rajta van a nem kevésbé szép, de azért mégiscsak egészen más Óra szimfónia, ami egyébként a 101. sorszámot viseli. Hogy miért nem derül ki egy ekkora cégnél egy ilyen, csekélységnek csak igen nagy jóindulattal tekinthető hiba még az előtt, hogy a lemez a boltokba kerülne, azt nem tudom, de azért érdekelne a dolog.

Ám, ha az ember túlteszi magát az említett apró kellemetlenségen, és figyelmesen belehallgat a zenébe, az előadás minőségében szerencsére már nem kell csalódnia. A felvétel huszonkét esztendővel ezelőtt készült. Jeffrey Tate, aki eredeti szakmáját tekintve orvos, akkor negyvenhárom évesen már igen kedvelt karmesternek számított. A nyolcvanas években a Royal Opera House, a Covent Garden volt tevékenységének fő helyszíne. 1985-ben nevezték ki az English Chamber Orchestra első karmesterének, de számos egyéb világhírű zenekart is dirigált, s a világ legnagyobb operaházainak volt a vendége.

Haydn szimfóniáit hagyományosnak mondható előadói felfogásban hallhatjuk ezen a felvételen. Tate kevésbé a humort, az optimizmust keresi a művekben, sokkal inkább a dráma, a komolyság az, ami előtérbe kerül. Nem talál ki semmi igazán eredetit, vagy meglepőt, de dirigálása alatt megbízhatóan, hatásosan szólnak Haydn remekei.

A zenekar nagyszerű, szép homogén a hangzás, különösen a vonóskart illetően. Mégis érződik néha valamiféle vontatottság az előadásban. A tempóválasztás időnként már-már lomhának tűnik kissé, különösen a lassú tételekben. A 104-es szimfónia Andante tétele például inkább már Largo-szerű, elmélkedő hangulatú, inkább drámai színezetű. Ellentétben példának okáért Roger Norrington egyik felvételével, ahol ez a tétel kifejezetten játékosnak, szeszélyesnek, és mindenképpen inkább optimista hangvételűnek hat. Igaz persze, hogy efféle összehasonlításoknak nem sok értelme van, hiszen épp az az izgalmas a zenében, hogy oly sokféle értelmezési módja lehetséges.

Azzal együtt tehát, hogy a zene bőven elbírna még több humort, ötletet, kicsivel több szenvedélyességet is, a felvétel egyáltalán nem tartozik az unalmas Haydn-lemezek közé. Ajánlom figyelmébe a bécsi klasszika kedvelőinek, nemkülönben azoknak, akik ezt a muzsikát szívesen hallgatják kissé Beethovenesen komoly előadói felfogásban is.