Ugyanaz másként (Mozart / Furtwängler)

MOZART:
g-moll szimfónia, K.550
Az Éj Királynőjének B-dúr és d-moll áriája A Varázsfuvolából
d-moll zongoraverseny, K.466
Kis éji zene, K.525
B-dúr szerenád (Gran Partita), K.361

Wilma Lipp - szoprán
Yvonne Lefébure - zongora
Bécsi Filharmonikusok
Berlini Filharmonikusok (zgv.)
Wilhelm Furtwängler

1947, 1954
2 CD

EMI Classics
0 94635 32062 6

Nagyon tanulságos egy ilyen - ma már muzeálisnak mondható - lemezt meghallgatni, bár a tanulság szempontjából nem mindegy, hogy milyen korú, aki hallgatja. Könnyen lehet, hogy aki a hetvenes-nyolcvanas éveit tapossa, annak egész más, akár nosztalgikus élményt okoz, szemben egy fiatalabb hallgatóval, aki elcsodálkozik, hogy ilyen is volt valaha.

E sorok írója abban a korban nőtt fel, amikor a \"régizene-őrület\" már megtette hatását: addigra újra felfedezték Leopold Mozart, Quantz, Türk - hogy csak a legfontosabbakat említsem - írott hangszeriskoláit, minek következtében teljesen új értelmezést kaphatott a XVIII. századi és annál régebbi zenék előadási stílusa. Nekem, ha azt hallom, hogy \"Mozart nagy g-moll\", akkor hangzásélményben a Franzjosef Maier-féle felvétel fog elsőnek beugrani, nem egy Furtwängler, Klemperer, vagy ne adj\' isten Karajan-féle.

Ebből az alapállásból hallgatva roppant érdekes felfedezéseket tehet az ember. Hiszen Furtwängler idejében más volt az uralkodó zenei ízlés - hogy mást ne mondjak, már az előadói apparátus létszáma is erősen különbözik -, másként kerekít le egy frázist, más a tempóérzet (talán a tempók is...), más a fontossága a súlyviszonyoknak etc.
És mégis, mindezen \"ódivatúságok\" ellenére a megszólaló zene hat, mert minden hangja muzsika; és mégis, Mozart az, ami felcsendül, pedig nem úgy frazeálnak, mint azt most tennénk.
A legeklatánsabb példa a Kis éji zene menüettje, amely - mai füllel hallgatva - meglehetősen tenyeres-talpasan szól, de abban a pillanatban ez mégsem zavar. A g-moll szimfónia lassú tétele pedig lebilincselően szép, és pont azért, mert sallangmentes, egyszerű, nem erőszakolja meg Mozartot.

Wilma Lipp Éj királynője a két ária alapján egy határozott, de nem túl erélyes perszónának tűnik: korrekten elénekli, de semmi több. Mondhatni: nem egy energia-bomba, pedig az énekesnő 25 éves a felvétel készültekor.

Az Yvonne Lefébure által előadott d-moll zongoraversenyről nehéz véleményt alkotni. Egyrészt a háttérben mindig ott kísért Fischer Annie interpretációja, az ember önkéntelenül is ahhoz hasonlít mindenkit, és a többieknek nehéz dolguk van ebben az összemérésben. Másrészt az általam amúgy sem kedvelt Beethoven-kadenciák - számomra kirínak a darabból - ebben az előadásban még inkább elütnek a mozarti stílustól. Harmadrészt, az embernek hiányérzete támad, jóllehet nehéz róla bármi rosszat mondani: szépen, ízléssel, kifejezően, biztos technikai tudással szólaltatja meg a darabot, de a személyes hanggal valahogy adós marad.

A Furtwängler által irányított első számú bécsi zenekar leginkább a két szerenádban van elemében: szépen, tisztán és együtt szólalnak meg, a zenei karakterek széles skáláját vonultatják fel, és - még az általam kissé vaskosnak tartott menüettben is - kellően áttetsző, plasztikus hangzást produkálnak.