Tartalom és forma (Tennstedt Brucknerjei)

BRUCKNER:
Symphony No.4 in E flat
Symphony No.8 in C minor

Berliner Philharmoniker
London Philharmonic Orchestra
Klaus Tennstedt

EMI
2 CD
3 81761 2

Nemrégiben egy kedves barátom úgy emlegette Klaus Tennstedtet, mint az utolsót, aki tudott Brucknert vezényelni. Sosem kedveltem az efféle summás ítéleteket, kivált, ha magam nem vagyok meggyőződve annak megfellebbezhetetlen igazságtartalmáról. De mint minden bölcs mondás, jól hangzó szállóige, frappáns aranyköpés, ez a \"tudós\" megjegyzés is csak féligazságot tartalmaz. Persze, az is valami, a fél nem mindig kevés.

Most jött el az ideje, hogy cimborám ítéletének valóságfundamentumáról tájékozódjam, miután figyelmesen végighallgatom Tennstedt két Bruckner-felvételét: a 4. és a 8. szimfónia e nyolcvanas évek elején lemezre rögzített olvasatát. Előbbit a Berlini Filharmonikusok, utóbbit a Londoni Filharmonikusok közreműködésével. De honnan is közelítsünk Tennstedthez? Természetesen interpretáció-történeti szempontból volna érdemes, legalább néhány keresett mondat erejéig.

A huszadik századi Bruckner-játszást elsősorban két, egymástól meglehetősen különböző karmester-egyéniség alapozta meg a negyvenes évektől: Furtwängler és Knappertsbusch. (Csak a miheztartás végett említsük meg Oswald Kabasta nevét is.) A személyiségükben, munkamódszerükben és hozzáállásukban rejlő alapvető differenciák két jól körülhatárolható irányt szabtak a Bruckner-szimfóniák múlt századi recepciójának. Míg Knappertsbusch számára maga a forma monumentalitása jelentette a legfontosabb esztétikai ismérvet, melyeknek kitöltése éles kontúrokkal rajzolt \"blokkokban\", grandiózus hangfelületek felrakásával történik, a zenei terek és dinamikai lehetőségek teljes kihasználásával, addig Furtwänglernél a tematikus anyag, vagyis a kidolgozásban a témák \"szétaprózódásának\" és a harmónia formaépítő erejének hangsúlyozása, a zenei történések \"értelmes rögzítése\" válik fontossá. Knappertsbusch ösztönösebb, Furtwängler szofisztikáltabb dirigens - ez egyebek mellett a Bruckner-szimfóniák előadásmód-béli kérdéseire adott válaszokban kiválóan lemérhető.

A világháború utáni Bruckner-hatástörténetben már az ötvenes évektől kezdve egyre szaporodnak az ún. Bruckner-specialisták, akik részben kapcsolódnak a furtwängleri vagy a knappertsbusch-i vonulathoz, részben pedig - akár a kettőt ötvözve - saját egyéni olvasataikat igyekeznek kialakítani az opuszokból. Nem elfeledve Bruno Walter, Otto Klemperer vagy Karl Böhm számos mintaértékű lemezét, egy pillanatra fordítsuk figyelmünket arra a mesterre, aki talán legtöbbet tette Anton Bruckner művészetének megismertetéséért a század második felében: Eugen Jochumra. Jochum már a harmincas évektől előszeretettel foglalkozik a szimfóniákkal, de az igazi névjegyét csak az ötvenes években teszi le: előbb a Deutsche Grammophonnál, majd az EMI-nál készít teljes Bruckner-ciklust (noha ezek mellett akad még számos Bruckner-lemeze). Korábbit 1958 és \'66 között készíti a Bajor Rádió Szimfonikus Zenekarával és a Berlini Filharmonikusokkal, utóbbit pedig a 1975 és \'80 közötti időszakban a drezdai Staatskapellével. Ezek a lemezek, ma már nyugodtan állítható, az elmúlt évtizedek meghatározó Bruckner-kiadásaivá váltak, s Jochumnak a legelőkelőbb pozíciók egyikét biztosították a Bruckner-művek előadás-történetében.

Ám Jochum mellett okvetlenül meg kell emlékezni Günter Wand, Sergiu Celibidache és Georg Tintner nevéről (a pusztán az összhangzás szépségére törekedő Karajan lemezei ebben a repertoárban nem excellálnak). Mindhárman saját, magukban is érvényes olvasatokat hoztak felszínre a \'80-as és \'90-es években. És itt kerül a képbe Klaus Tennstedt, mint a német szimfonikus repertoár egyik legjobb ismerője, aki egy generációval volt fiatalabb Jochumnál. A nyolcvanas évekre ugyanis, a nagy titánok kihalásával Günter Wand és Tennstedt lettek a legfelkészültebb (mégsem a legkeresettebb) német karmesterek.

Ekkor születtek Wand legjobb Bruckner-lemezei az Észak-német Rádió Zenekarával és Tennstedt teljes Mahler-ciklusa is. Ez idő tájt, vagyis 1981-ben és \'82-ben rögzíti az EMI Bruckner e lemezen is hallható 4. és 8. szimfóniáját. Mind hangminőség, mind zenei nívó szempontjából igen jól sikerült felvételekről kell beszélnünk. Szögezzük le mindenekelőtt: Tennstedt képzettsége és hozzáértése a lemezek tanúsága alapján vitathatatlan. A két CD igazi Bruckner-dirigensnek mutatja őt, remekül érzi az éppen e két szimfóniában felerősödő zenedrámai koncepció jelenlétét (hallgassuk meg a 8. szimfónia kezdőütemeit!), a hagyományos bruckneri monumentalitást a hangzásbéli dimenziók révén fokozza a lehetséges határokig, miközben maradéktalanul kiteljesíti a darabok alapvetően ritmikus megformáltságát. A zenei terek és a dramatikus szerkesztésmód kiaknázása szempontjából napjainkban csak Barenboimtól hallottam ezt a színvonalat elérni, miközben a hangszerelés és a szólamvezetés orgonaszerűségében helyenként inkább Wanddal tűnik rokonnak Tennstedt olvasata, amennyiben mesterien kontrollálja e zaklatott muzsika természetes hullámzását, a tematikus szakaszok közé ékelt dinamikai oppozíciók felnyitását, s emellett minden pillanatban képes a hatalmas, egymáson görgő tömböket egyben tartani.

A zenekari teljesítményről, különösen a Berlini Filharmonikusokéról, nem kevesebb elismeréssel kell beszélnem. Megalkuvást nem tűrő rezes korálok, sűrű és tartalmas vonóshangzás jellemzi az együttes játékot, a Londoniak teljesítménye, bár kevésbé pregnáns és plasztikus, de legalább annyira intenzív és energikus, mint a Berlinieké - ez minden Bruckner-előadás kovásza. Egy szó, mint száz: ilyen a jó Bruckner, erről hittel meg vagyok győződve.

Hogy igaza volt-e a barátomnak, mikor Tennstedtet ilyen magas polcra emelte? Ezt nem én fogom eldönteni. Tessék meghallgatni.