Szovjet állami jazz (Shostakovich: The Jazz Album / Chailly)

SHOSTAKOVICH – The Jazz Album

Jazz Suite No.1
Piano Concerto No.1 in C minor, op.35
Jazz Suite No.2
Tahiti Trot (Tea for Two)

Royal Concertgebouw Orchestra
Ronald Brautigam – piano
Peter Masseurs – trumpet
Riccardo Chailly

Universal / Decca
475 9983

Szovjet állami jazz? Az meg mi a szösz? Hát olyan, mint az orosz törpe, ami óriási; vagyis nincs.
Leginkább szalonzenének lehetne mondani, ha például a 2. szvit hangszerelése nem mutatna messze túl egy ilyesfajta zenekar képességein, lehetőségein. Mondjuk tehát, hogy könnyed, szórakoztató zene, amely magába építette a jazz elemeit: a szinkópás ritmust, a szaggatott dallamokat – olyan mértékben, amennyire ez a húszas-harmincas években a Szovjetunióban lehetséges volt. Az 1. szvit Keringő tétele talán a legismertebb Sosztakovics-zene, gazdagabb hangszerelésben, terjedelmesebb középrésszel a 2. szvitben is felbukkan.

Az 1. szvit a leginkább szalonzenekari jellegű mű, híres Keringőjét, szintén groteszkbe hajló, filmzene jellegűen beszédes Polkáját és a Foxtrottot stílusosan szólaltja meg a kis együttes. A 2. szvit az érdekesebb, itt jelentkeznek markánsabban azok a vonások, amelyek kapcsán a leginkább el kell gondolkodni azon, milyen zene is ez. Szinte giccses itt a Lírikus keringő, nagyon könnyednek hat a többi tétel is. Az a kérdés, mi az, ami ezt a zenét megóvja attól, hogy valóban egyszerű kis tánczene legyen. Az egyik biztosan az a virtuóz hangszerelés, amely a végletekig kiaknázza a változatos dallamvilág kínálta lehetőségeket, minden pillanatban alkalmazkodik a témák karakteréhez. Ezzel olyan sokrétűen színes hangzásvilágot hoz létre, amely mégsem ígér könnyű szórakozást, még ha azok, akik bírják ezt a tempót, valóban jól szórakozhatnak is.

A Concertgebouw Zenekara Chailly vezetésével szinte fürdik azokban a lehetőségekben, amelyeket ezek a valójában nem könnyű művek felkínálnak.

A lemezen a legértékesebb mű mindemellett a trombitának is fontos szólisztikus szerepet adó zongoraverseny. Első tételét a már említett jazzes elemek teszik érdekessé. Figyelemfelkeltően izgalmas és jó zene, mentes a sablonos megoldásoktól. A második tétel amolyan posztromantikus, gyönyörű lassú zene, egy rövid trombitaszólótól eltekintve csak a vonósok és a zongora játszik, egy kurta átvezető tétel után vidám, szinte groteszk finálé zárja a művet, amelyet a két szólista perfekt produkciója teljesít ki a kiváló zenekar mellett. A muzsikusok tisztában vannak azokkal a zenei szándékokkal és elemekkel, amelyeket Sosztakovics akár szinte paródiaszerűen is felidéz itt, de megőrzik komolyságukat, jelentős műnek kijáró tisztelettel közelítenek a zongoraversenyhez, komolyan veszik a tréfát is.

Abszurd korszakban születtek ezek a darabok, és tulajdonképpen nagyon is adekvátan fejezik ki annak képtelenségeit, méressenek bár néha valóban könnyűnek.
És egyébként nagyon jó bevezetők Sosztakovics világába.