Sziklaszilárd triumvirátus (Sosztakovics - Tyemirkanov - Szentpéterváriak)

SOSZTAKOVICS:
V. (d-moll) szimfónia, Op.47
VI. (h-moll) szimfónia, Op.54
Szentpétervári Filharmonikus Zenekar
Vez.: Jurij Tyemirkanov
Warner Classics
2564 62354-2

A minap hallgattam a Bartók rádióban egy interjút Fischer Ivánnal. A Fesztiválzenekar karmestere többek közt azt a gondolatát is megosztotta velünk, hogy nagy merészség Magyarországon Bartókot játszania egy külföldi zenekarnak. Bizonyos tekintetben igaza van. Még ha egy, az itthoniaknál objektív szempontok szerint nívósabb zenekar érkezik is hazánkba, Bartók sajátos, magyar arculata miatt előadásuk hiányosságokat mutathat a magyar zenekarokkal szemben.

Az igazi merészség azonban az, ha egy zenekar Szentpéterváron Sosztakovicsot játszik. Ott ugyanis nemcsak Sosztakovics lényegével maradnak adósok a helyi zenekarral szemben, hanem minden egyéb kritériumot tekintve is.

A Szentpétervári Filharmonikus Zenekar esetében nem tudok beszámolni gyenge pontról. Kristálytiszták, éppolyan jól tudnak egységben muzsikálni, mint szólóban. Félelmetes hangszínskálájuk van, virtuóz zenei gondolkodásuk, és mérhetetlen nagy szívük. S mindezt olyan természetességgel jelenítik meg, mintha erre bármelyikünk képes lenne a világon.
Pedig ezeken a magaslatokon már meglehetősen egyedül vannak.

A két szimfónia sem az időkeret megfelelő kitöltése miatt került egy CD-re.
Az 1937-ben elkészült V. szimfónia hozta meg a sikereket Sosztakovics számára. A nézőtéren ülők értették, érezték ezt a zenét. Pontosan tudták, milyen küzdelmek zajlanak mindannyiukban, mit fejez ki a tételek ujjongó és lemondó hangvételének keveredése. Nagy pillanatok lehettek azok, amikor Mravinszkij és a Leningrádi Filharmonikus Zenekar bemutatott egy Sosztakovics-szimfóniát.

Az 1939-ben írt VI. szimfónia szerves folytatása az ötödiknek. A largo tétel a távoli köd fátyolán át emlékeztet az ötödik szimfónia hullámzó érzéseire. Néha egészen elképesztő párhuzamokat találni a két szimfónia között. Vannak pl. hasonló jellegű témák, melyek végkicsengése egészen más lesz. Az ötödik 1. tételének egyik jellegzetes menete tragikus feszültségbe torkollik, a hatodik 1. tételében egy - ehhez mérten váratlan - fordulat után az analóg helyen lévő menet békés ellazulással zár. Az allegro és a presto tételek pedig már a továbblépést jelentik. Továbblépését egy olyan embernek, aki az élet nehezebb pillanatai után csak még erősebbé válik.

A zenekari szövet egyszerűbb, mint az előző szimfóniában. Az egyszerűség azonban bölcs korosodással társul, s így a zene nem sekélyessé lesz, hanem letisztulttá válik.
A zenei szerkesztés változása lehetőséget nyújt a hallgatónak, hogy gyönyörködhessék a zenekar egyik fantasztikus, fent már említett tulajdonságában. A forrongó, hullámzó tuttikban éppoly természetesen játszik mindenki, mint amikor a lazább szerkezet szólóállásaiban kell teljesítenie. Ez magyarázatul szolgál arra is, amit ezen kívül csak Rattle dirigálása nyomán hallhattunk zenekarnál. A tutti állások tömbjei amellett, hogy a zenei történést tekintve tökéletesen együtt mozognak, lebonthatóak egészen az egyénenkénti szólamok szintjéig. Az ember hallgatja a zenét, és az egység és az egyéniség látszólagos ellentéte tökéletesen feloldódik.

Sok egyéb apróság mellett nagy különbség a birminghami és a szentpétervári zenekar, így Rattle és Tyemirkanov között is az alapvető tónusban rejlik. Rattle egészen vékony hegyű tollal rajzoltatja a zenét. Tyemirkanov egy sokkal élénkebb, alapvetően is testesebb vonalvezetésből indul ki. Megkockáztatom, hogy nem a két karmester hozzáállása a döntő, hanem a zenészek vérmérséklete.

Mindenesetre Sosztakovics, Tyemirkanov és a Szentpétervári Filharmonikus Zenekar triumvirátusa lenyűgöző szimbiózist alkot. A felvételt nyugodtan tekinthetjük etalonnak.