Szerelemgyerek (Beethoven 9 szimfóniája Bernsteinnel)

Beethoven: The 9 Symphonies
Leonard Bernstein
Wiener Philharmoniker
Deutsche Grammophon
289 474 9242-9

Újra, egy-egy zeneszerző köré csoportosítva, szimpatikus papírdobozban - és éppen ezért elérhető árú sorozatban -, teljes dokumentációval jelenteti meg a DG Bernstein korábbi felvételeit. Haydn, Brahms, és Sibelius szimfóniái után most itt a teljes Beethoven szimfónia-ciklus. Az eredeti sorrendet mindössze egyetlenegyszer felrúgva - az első után a harmadik következik - sikerült elérni, hogy öt, egyenként 65-80 perces CD-re ráférjen a zeneirodalom talán legtöbbet előadott 9 szimfóniája. A hetvenes évek végétől 1990-ig tartó kiadói együttműködés (a dátumból is könnyedén kikövetkeztethetően) a karmester Bernstein kései korszakát archiválta. Az 1976-ban aláírt szerződés egyébként arra is jó volt, hogy olyan zenekarokkal is együtt dolgozhasson (Bostoni- és Chicagói Szimfonikusok, a Bajor Rádió, vagy a BBC zenekara) amelyekkel korábban erre nem volt lehetősége.

A három nagy szerelem (New York-iak, Izraeli Filharmonikusok és a Bécsiek) közül az utóbbi zenekarhoz egészen különleges érzelmek fűzték. Tudtak ugyanis valamit, amit ő nem. Azt, ami például angol gyepet is egyedülállóvá teszi. Õk adták a klasszikus repertoár tradícióját - melyre méltán lehettek/lehetnek büszkék -, míg Bernstein új érzelmeket, új gondolatokat vitt az előadásba. S közben átértékelte saját korábbi, a bécsi zeneszerzőkről alkotott felfogását. Kölcsönösen tanították egymást és tanultak egymástól.

Közismert, hogy a közönség mindig is inspirálóan hatott rá. Tévésorozatai, nyilvános zenekari próbái (jó néhány akadémista, főiskolás őrzi ennek budapesti emlékét) ösztönzően hatottak munkájára. A DG lehetővé tette számára, hogy koncertjeit stúdióminőségben rögzítse, s ez a szabadság, a pillanat szülte ötletek, az ebből fakadó kockázat új élményét jelentette. Így a most kezünkbe kerülő sorozat az 1977 és 1979 októbere között a bécsi Musikvereinsaalban elhangzott hangversenyek felvételeiből áll - a kilencedik szimfóniát leszámítva, melyet a Staatsoperben rögzítettek.

Nem titok, hogy Bernstein, ha szükségét érezte, utólag új bejátszásokkal pótolta, javította az előadás színvonalát, de hála a már 25 éve is igen magas színtű technikának, hangmérnök legyen a talpán, aki megmondja a pótlások helyét. Jómagam csupán egyetlen pillanatra bizonytalanodtam el, de többszöri visszajátszás után be kellett látnom/hallanom, hogy \"csak\" Bernstein dobbant a lábával az inkriminált helyen.

Azt mondják, az idős Bernstein lelassult. Összehasonlítva húsz évvel korábbi saját felvételeivel vagy összevetve más karmesterek lemezeivel talán tényleg megállapítható bizonyos mérvű lassulás a művek előadásában, de ezek szinte mindig a dallamívek látványosabb megmutatásának igényéből, a harmóniaváltások intenzívebb megéléséből, vagy egy-egy zenedramaturgiai pillanat jobb, hatásosabb kimunkálásából fakad.

A kilenc szimfónia előadása nem a soha-nem-hallott részletek bemutatása végett, vagy az \"én így játszom Beethovent\" kivagyiságából született, így aztán egyfajta lelki emelkedettséget, nyugalmat (de nem unalmat!), időnként - megkockáztatom - transzcendens élményt sugároz. Kiegyensúlyozott, márványsimaságú zenekari hangzás, finoman kiemelt fafúvós szólókkal, puha vonósokkal, monumentalitásig fokozható rezekkel jellemzi a hangzást. Ahogy valaki találóan megjegyezte: míg Karajan Beethovent vezényli, addig Bernstein Beethovennek érzi magát. És ez a Beethoven nem az elviselhetetlen hús-vér ember az összes hibájával, hanem az idealista, világmegváltó művész. Aki még hisz abban, hogy jobb is lehet ez a világ. Amíg ezeket a felvételeket hallgatom, már-már magam is hinni kezdek benne.