Stravinsky és a festők (Pulcinella, Rossignol)

STRAVINSKY
Pulcinella
Le Chant du Rossignol
Orchestre National de France
Ensemble Intercontemporain
Vez.: Pierre Boulez
Warner 2564 62088-2

Egy operából lett balett, és egy balett, melyben énekelnek. Vagyis a Pulcinella és a Csalogány éneke került fel a Warner régi/új kiadványára. Az 1980-ban, a párizsi IRCAM-ban rögzített két Stravinsky-mű ugyanannak a korszaknak két zenei végállomása. A Csalogány eredetileg operának készült. Az Andersen nyomán készült librettót még Rimszkij-Korszakov is jóváhagyta, akárcsak az első felvonás vázlatait. Aztán közbejött az Orosz Balett (a Tűzmadár és a Sacre megrendeléseivel), és minden megváltozott.

Mindenekelőtt Stravinsky kifejezésmódja, zenei nyelvezete vett egészen új fordulatot. Olyannyira éles volt a váltás, hogy maga sem gondolta, hogy a Sacre gondolkodása, hipermodern hangszerelése után ugyanott folytathatja, ahol abbahagyta a munkát. 1913-ban Londonban egy újságírónak már egyenesen azt fejtegette, hogy mennyire nem szereti az opera műfaját. Hogy a tervből végül is valós produkció lett, az nem utolsó sorban Gyagilevnek köszönhető. A siker mérsékeltnek is alig volt mondható, de egyikük sem arról volt ismert, hogy veszni hagynának bármilyen munkát is. Így lett az operából balett.

Azt még nem is mondtam, hogy a díszleteket Henri Matisse-ra bízták - jobb híján, hiszen az eredeti terveket, egy bizonyos Fortunato Deperot futurista munkáit a háziasszonya adósság fejében széthasogatta és eladta. A három tételre redukált szimfonikus költemény káprázatos - szemet, fület egyaránt gyönyörködtető - partitúrát takar. Hogy miként játszhatták el 1919-ben Ansermet genfi zenészei, aligha tudom elképzelni, az viszont tény, hogy a Pierre Boulez vezette Orchestre National de France mindent megtesz, hogy a kotta leghalványabb árnyalata is napvilágra kerüljön.

Bemutatóját tekintve alig egy évvel későbbi a Pulcinella is, mely Stravinsky egészen más alkotói oldalát mutatja meg. A régi korok szerzői iránti érdeklődése ekkortájt kezdett bontakozni, bár a különböző visszaemlékezések homlokegyenest ellentmondanak abban a kérdésben, hogy az orosz mester mennyire ismerte/kedvelte Pergolesi műveit. A kérdés szerintem akadémikus és - a végeredményt tekintve - közömbös. A Pulcinella ugyanis igazi remekmű. Azzá teszik Pergolesi triószonátáiból és operáiból kiemelt részletek, ahogy azt Stravinsky összefűzte, átharmonizálta, áthangszerelte és a saját képmására alakította.

A Pulcinellát szokás egyszerű hangszerelési gyakorlatnak tekinteni, pedig annál sokkal többről van itt szó. A nyersanyag (Pergolesi) és az előadói apparátus (kiszenekar) a 18. század, a megvalósítás viszont ízig-vérig 20. századi. A díszlet- és jelmezterveket ezúttal Pablo Picassóra bízták, s ha most azt hiszik, hogy könnyű dolga volt a katalán piktornak, nagyon tévednek. A legendárium szerint ugyanis az első terveket a magából kikelt Gyagilev őrjöngő rohamában szó szerint megtaposta.

Érdekes módon éppen ebben, a hűvös eleganciával szemlélődő, távolságtartó, mindent másképp és/vagy átértelmező darabban Boulezék előadása (Ensemble Intercontemporain) a romantika felé fordul. Na nem nagyon, csak egy-egy vonósfrázis dagasztásában, a szólók \"kiélésében\". A három énekes szólista, Ann Murray, Anthony Rolfe-Johnson és Simon Estes tisztességesen teszik a dolgukat. Nem szólisták a szó eredeti értelmében, hanem - mint annyiszor szerzőnk esetében - részei a zenekarnak.