Örömzene, avagy ki mit főz? (Bernstein színpadi és filmzenéi)

BERNSTEIN: Színpadi és filmzenék
Részletek a Candide, az On The Town, az On The Waterfront és a West Side Story című művekből

Kim Chriswell - ének
Orchestre Lamoureux
Vez.: Yutaka Sado
Warner 2564 60480-2

Zongoraművész? Jazz-zenész? Karmester? Zeneszerző? Népnevelő tévésztár? Is-is? Sem-sem? Egy ember, aki egy életen át rettegésben tartotta a skatulyagyártó vaskalaposokat. Egy személyiség. Egy nagy zenész. Bernstein színpadi és filmzeneszerzői munkáiból válogatott a Warner új kiadványa.

A szerkesztők nem tartják magukat a kronológiához, így az első blokk az 1956-os Candide-hoz kapcsolódik. A Voltaire nyomán készült musical számos változáson, változtatáson esett át az idők folyamán. Változott a szövegkönyv, változott még a felvonások száma is. Maga a szerző az 1988-ban átalakított partitúrát tartotta a végső, revideált változatnak.

A Nyitány Bernstein egyik legismertebb és legtöbbet játszott szimfonikus műve. Könnyűkezű remekmű, mely jól példázza azt az utolérhetetlen virtuozitást, mely Bernstein sajátja. Ahogy a klasszikus zenei műveltségét párosítja a big-band, a jazz, a musichall világával. Egy betétszám következik, Kim Criswell szólójával; I Am Easily Assimilated. Remek tangó, a dél-amerikai klisék nélkül. Kim Criswell hangja fekete, mint a Buenos Aires-i éjszaka, ahol a történet éppen játszódik.

A nyolc attacca-tételből álló Szvit Bernstein asszisztensének, Charlie Harmonnak a munkája. A kicsit bő lére eresztett muzsika nehezen birkózik meg a zenei nagyformával, de \"sima és sehol, senkit nem zavar\".

Bernstein első musicalje, az On The Town 1944-ben látta meg a napvilágot. Előzménye egy balettzene (Fancy Free) volt, Jerome Robbins koreográfiájával - az ő nevével is találkozunk még néhány plakáton -, melyet közösen fejlesztettek tovább énekes színpadi művé. A háborús időkben borítékolható a kasszasiker egy kiskatonák kimenőjéről szóló darab esetén. A művet három úriember (Metro, Goldwyn és Mayer) vásárolta meg, és Gene Kellyvel, Frank Sinatrával megbolondítva dolgozták át celluloidra. A film érdekessége, hogy Bernstein zenéinek nagy részét egyszerűen kidobták. Mayer úr nem rajongott hősünk művészetéért...

Aki hallotta már az I Can Cook Too című számot, az soha többé nem teszi fel a kérdést, hogy ki is volt igazából Bernstein. Fergeteges big-band hangszerelésű, kicsit ragtime-os számot hallunk. Most már azok számára is egyértelmű, akik eddig nem hitték: sokan értenek sok mindenhez. Van, aki még főzni is tud. De nagyon nem mindegy, hogy mi van a fedő alatt. Bernstein főztje változatos. Hol kifinomult nouvelle cuisine, hol mediterrán pasta. Az íze viszont mindegyiknek csodás. Criswel itt egészen más stílusban énekel, mint korábban, s talán éppen ezért (is) hiteles annyira az előadása.

Jazzes muzsika a Times Square is, mely a színpadi műből kiragadva, a Három táncepizód című szvit egyik tétele. Elia Kazan 1954-es, Marlon Brandónak (is) Oscar-díjat hozó filmjéhez, az A rakparton-hoz készült soundtrack-et dolgozta át Bernstein Szimfonikus Szvitté. A komor hangulatú, realista filmklasszikushoz méltó zene született. Egy önálló, kreatív alkotó nehezen nyugszik bele, hogy legszebb ütemeit egyszerűen összekaszabolják a vágószobában. Soha többet nem vállalt ilyen munkát. A Szvitet hallgatva: kár.

Léteznek slágerek és léteznek nagy slágerek is. De nagyon nagy sláger csak ritkán születik. A West Side Story Somewhere című száma ez utóbbi kategória. A mai napig sokan élnek belőle.

Az előadás valamennyi szám esetén kifogástalan. A zenekar úgy szól, hogy könnyű elképzelnünk Lennyt, amint egyik kezében az elmaradhatatlan cigarettával, a másikban a szintén elmaradhatatlan whiskys pohárral, arcán fanyar mosollyal néz le ránk az égből. Zongoraművész? Jazz-zenész? Karmester? Zeneszerző? Népnevelő tévésztár?
Nem mindegy?