Nem csak rajongóknak (Szvetlanov / Rachmaninov)

RACHMANINOV:
I. (d-moll) szimfónia, Op.13 / Bohém capriccio, Op.12 / d-moll scherzo
II. (e-moll) szimfónia, Op.27 / A szikla - fantázia, Op.7
III. (a-moll) szimfónia, Op.44 / A holtak szigete - szimfonikus költemény, Op.29

Orosz Állami Szimfonikus Zenekar
Jevgenyij Szvetlanov
Warner Classics
3 CD
5101 12238-2

Nagyszerű gyűjteményt jelentetett meg a Warner Classics Jevgenyij Szvetlanov tisztelői, rajongói számára. Eddig még nem született egyetlen ilyen széleskörű válogatás sem a világhírű karmester felvételeiből. A 18 lemezen olyan szerzők műveit hallgathatjuk, mint Rachmaninov, Medtner, Kalinnikov, Villa-Lobos, Respighi, Csajkovszkij, Szkrjabin, De Falla, Debussy, Ravel, Glazunov, Muszorgszkij, Alfven, Sztravinszkij, és az egyik felvételen Szvetlanov saját műveit vezényli.

Szvetlanov a huszadik század második felének egyik legnagyobb karmesteregyénisége volt. 1928-ban született Moszkvában, művész szülők gyermekeként. Talán ez is meghatározta pályáját, már gyermekkorában a színház rabja lett. 1955-ig a Moszkvai Konzervatóriumban tanult Mihail Gnyeszin és Jurij Saporin karmesterosztályában, zongoratanára Hinrich Neuhaus volt.
Szvetlanov szerint, bár rengeteg jelentős dirigens nevelődött Oroszországban, igazi karmesteriskola nem működött. Fő mentora, Alexander Gauk volt az az ember, aki ezt létrehozta, s ezzel beírta magát a zenetörténetbe. Az ő keze alatt nevelkedett például Mravinszkij is.

Szvetlanov már diákéveiben is dolgozott a \"Bolsoj\"-ban, de 1962-ben első számú karmesternek nevezték ki. Itt alaposan megismerhette Csajkovszkij, Rimszkij-Korszakov, Borogyin, Muszorgszkij zenéjét - gyakorlatilag elsajátította a teljes orosz zeneirodalmat. Õ vezette a Moszkvai Nagy Színház társulatát 1964-ben, első olaszországi vendégszereplésükkor is.

A következő évben Szvetlanov átvette a Szovjet Állami Szimfonikus Zenekar vezetését - melyet akkor már 10 éve jól ismert -, és több mint 35 éven keresztül dolgozott velük. Koncerteztek az egész Szovjetunióban, s a tengerentúlon egyaránt. Lemezre vették, illetve előadták az orosz, a német és a francia zeneirodalomnak a romantikától a modern zenéig terjedő csaknem teljes anyagát. Szvetlanov mintegy 300 felvételt készített orosz, japán, francia, brit és német lemezkiadó cégekkel. Saját zenekarán kívül neves nyugati együtteseket dirigált.

Jevgenyij Szvetlanov nem csupán nagy karmester, de rendkívül szuggesztív egyéniség is volt. Koncertjein szinte mágusként ejtette rabul közönségét. Muzsikusainak ezt az instrukciót adta: \"Úgy kell játszanod, mintha az életed függne tőle…\". Kitűnő tempóérzéke volt, s mesterien bánt a dinamikával is. Szvetlanov állítólag minden koncertjén olyan érzelmi telítettséggel, olyan elképesztő erővel, kifogyhatatlan energiával dirigált, mintha az volna a legutolsó fellépése.

Nem sokkal halála előtt - gyakorlatilag minden magyarázat nélkül - eltávolították zenekara éléről. Szvetlanov így vélekedett: \"Nem tudom elküldésem valódi okát. Azt gondolom, nagyon nagy oka van, sokkal nagyobb, mint azt néhány ember gondolja…\".
2002-ben, 73 éves korában halt meg Moszkvában.

Lenyűgöző része a Szvetlanov-gyűjteménynek az a tripla CD - rajtuk Rachmaninov három szimfóniája és néhány szimfonikus költeménye -, amelyet most Tisztelt Olvasóink figyelmébe szeretnék ajánlani.

Szergej Rachmaninov három szimfóniát írt. Az elsőt 1897-ben mutatták be, Glazunov vezényletével. A bukás oly csúfos volt, hogy a szerző már a koncert vége előtt teljesen kétségbeesett, és később a partitúrát széjjel is tépte. Egyesek szerint a rémes kudarcban része volt Glazunovnak is, aki állítólag enyhén ittas állapotban vett részt a koncerten.
A korabeli kritikusok nem kímélték a szerzőt. Cezar Kjui állítólag a következőket írta: \"Ha a pokol fenekén volna egy konzervatórium, s az egyik tehetséges növendék szimfóniát akarna írni az egyiptomi hét csapás témájára, és zenéje úgy szólna, mint Rachmaninov szimfóniája, hát tökéletesen brilliáns munkát végzett volna. Bizonyára elkápráztatná vele a pokol népét.\"

Rachmaninovot rendkívüli módon összetörte szimfóniájának csúfos veresége. Néhány évig képtelen volt komponálni, mígnem családja unszolására felkereste dr. Nicolai Dahl pszichoterapeutát, aki hipnózissal igyekezett gyógyítani a zeneszerző lelki válságát. A próbálkozás sikerrel járt, s többek között ennek eredményeképpen született meg a 2. zongaraverseny, melyet a komponista dr. Dahlnak ajánlott.

Az I. szimfónia széttépett partitúráját később megtalálták, és sikeresen rekonstruálták, de a művet csak közel 50 év múlva adták újra elő. Néhány mai zenekritikus szerint Rachmaninov egyik legjobb munkája ez, mely tartalmazza az ifjúkor minden lelkesedését, tele van szárnyaló dallamokkal, megmutatkozik benne a szerző ortodox orosz dalok iránti megszállott rajongása, és a számos művében használt dies irae motívum is előkerül.

A II. szimfónia 1907 tavaszára készült el. A bemutató 1908. január 26-án volt, Alexander Ziloti dirigálásával, majd február 2-án maga a szerző is elvezényelte a művet a Moszkvai Konzervatórium Nagytermében egy nagyszabású koncerten - hatalmas sikerrel.
Ez a muzsika rendkívül népszerűvé vált. Nem is csoda, hiszen nagyon egyéni módon őrzi meg és fejleszti tovább a klasszikus orosz szimfónia hagyományait. Az első tétel gazdag, érzelmes dallamvilága, mesteri hangszerelése, a második tétel oroszos vadsága, a harmadik gyönyörű melódiája, és a zárótétel hihetetlen ereje menthetetlenül magával ragadja a hallgatót.

Ebben az időszakban született a Holtak szigete c. szimfonikus költemény ötlete is. Rachmaninov Párizsban, 1907 májusában ismerte meg Arnold Böcklin Holtak szigete című festményét.
Elég egy pillantást vetni a képre - bár szerintem nem olyan könnyű egy pillanat alatt megszabadulni tőle, állítólag például Adolf Hitler teljesen a festmény hatása alá került -, és máris jobban értjük a zenét is. Rachmaninov lefestette hangokkal, amit Böcklin az ecsetjével. A ritmus 5/8-os ringatózása már-már letargiába taszító hatással bír. Mintha mi magunk is ott ringatóznánk a csónakban a tó fekete vizén…
A darab végül 1909 áprilisában készült el.

Rachmaninov 1909-ben koncertezett először az Egyesült Államokban, ahol zeneszerző, zongorista és karmesteri minőségében egyaránt igen nagy sikerrel mutatkozott be.
1917 decemberében Stockholmba költözött a család, aztán egy kis időt Dániában töltöttek, majd New Yorkba utaztak, s hazájukba soha többé nem tértek vissza.

A zeneszerző komponálási kedve az évek múltával egyre inkább hanyatlott. Ennek legfőbb oka talán az volt, hogy úgy érezhette, ha elhagyja Ororszországot, egyidejűleg maga mögött hagyja minden ihletét is.
1892 és 1917 között - tehát amíg szülőföldjén élt - Rachmaninov 39 művet komponált. 1918 és 1943-ban bekövetkezett haláláig pedig mindössze hatot.

A III. szimfónia volt Rachmaninov utolsó szimfonikus műve, s jól reprezentálja késői zeneszerzői korszakát. Szokatlan, háromtételes formában íródott, bár a harmadik tétel tulajdonképpen két különböző karakterű részből áll, így kissé azt a benyomást keltve, mintha mégis négy tételt hallanánk.
Amint a komponista nekilátott a darabnak, Ormándy és Stokowski is lelkesen ajánlkozott a bemutató dirigálására, de végül Stokowski - aki addigra már elismert Rachmaninov-interpretátornak számított - kapta meg a partitúrát. A bemutató 1936-ban volt.

Ahogy egyre inkább egyértelművé vált a zeneszerző előtt, hogy soha többé nem látja viszont szeretett hazáját, fokozatosan elhatalmasodott rajta a melankólia. A legtöbb ember, aki ismerte élete utolsó szakaszában, úgy írta őt le, mint a legszomorúbb embert, akit valaha látott.
Egy hangversnykörút után, 1942-ben súlyos betegséget diagnosztizáltak nála, s alig egy év múlva halt meg Beverly Hillsben, néhány nappal hetvenedik születésnapja előtt.

Rachmaninov melankolikus, küzdelmes, ugyanakkor érzelmileg nagyon gazdag, időnként túlfűtött zenéje és Szvetlenov elképesztő muzikalitása, kifogyhatatlan energiája valóban lenyűgöző felvételeket eredményezett. Úgy érzem senkinek sem fog csalódást okozni.