Menuhin, a Jupiter és a nagy g-moll

MOZART: g-moll szimfónia, K 550
C-dúr (\"Jupiter\") szimfónia, K 551
Varsói Szimfonikusok
Vez.: Yehudi Menuhin
EMI Records
7243 5 62487 2 4

\"Jó, de nem elég, nem elég jó
Finom, de nem elég, nem elég durva\"

Nagyjából ez a bajom ezzel, az egyébként rendben lévő lemezzel. Mert a lényeg most is az apró részletekben rejlik. Hiszen a művek megfellebbezhetetlen remekei az irodalomnak, a karmester személye elég garancia kell, hogy legyen és tulajdonképpen a Varsóiakkal sincs semmi gond. Ha lenne (lett volna), bizonyára nem áll neki sem Menuhin, sem az EMI a lemezkészítés költséges feladatának.

Akkor mi is baj? A lemezsorrendet megfordítva, kezdem a végén: kicsit semmitmondó, kicsit legyünk-már-túl-rajta érzetet kelt a Jupiter-szimfónia előadása. Nem elég drámai, nem elég lírai, nem elég feszes, nem elég képlékeny. Nem elég súlyosak a nyitótétel tizenhatod triolái, nem elég földöntúli a szinkópás-csonkatriolás, hihetetlenül bonyolult lassú tétel. Nem elég karakán a menüett, és korántsem mindent elsöprő a zárótétel.

Hogy mitől roszabb az egyik előadás, mint a másik, azt nehéz definiálni. De többek között talán az olyan apróságoktól, mint a hajszálnyira pontatlan nyolcad-felütések (2., 6., 25., 29. stb. ütem), a nem tökéletesen unisono fagott-elsőhegedű-játék (64-71.), a második tétel összemosódó tizenhatodos kísérete (7-10.), vagy a rendre elsietett harmincketted-menetek a basszusban (61.,66.). Hiányolom a kontrasztot a menüettben és az elemi erőt a fináléban.

A \"nagy\" g-moll már sokkal jobban tetszik. Kötözködni valóm persze itt is van (hiszen ezért \"fizetnek\"), de lényegesen kevesebb, mint a Jupiterben.
A hangzás kiegyenlített, a tempók jók. Az első tétel egyetlen gyengébb pontja a kidolgozási rész basszus menete a 118-134. ütemig. Itt a nagy igyekezet kicsit szétzilálja az összhatást. A lassú tétel szépen épül fel, a vonóskar kellően puha, a kürtök finoman tartják a lüktetést. Az már ízlés kérdése, hogy a harmincketted-párok mennyire legyenek súlyosak, avagy súlytalanok, mennyi barokkos játék engedhető meg.

Ugyanígy értelmezés dolga a hemiolás ütemek (20., 22., 86., 90.) utolsó nyolcadának hangsúlyozása, ami véleményem szerint ellentmond magának a zenei ötletnek. A menüett kellően nyers és robusztus, és a kellő helyeken jól érvényesül az imitáció, a műfajtól kissé idegen polifónia, és elég elsöprő lendületű a zárótétel is.

Vagyis? Ha önök szeretik Mozartot, Menuhint és/vagy valamilyen kötődést érzenek a Varsói Szimfonikus Zenekar iránt, akkor nyugodtan vegyék meg ezt a 1989-ben rögzített lemezt. Rosszul nem járnak. De ha már több felvételt is őriznek a fent említett művekből, hagyják meg a helyet a polcon másnak.