Megalkuvás nélkül (két lemez Elliott Carter zenekari műveivel)

ELLIOTT CARTER:
Concerto for Piano and Orchestra
Concerto for Orchestra
Three Occasions for Orchestra
SWR Symphony Orchestra, Ursula Oppens - piano
Michael Gielen
Arte Nova
74321 27773 2

Elliott Carter finoman szólva nem tartozik a hazánkban sokat játszott komponisták közé, de nevét a kortárs komolyzene barátai jól ismerik. Sokak szerint ő a \"legeurópaibb\" amerikai zeneszerő. Tény, hogy Carter - sok honfitársával ellentétben - soha nem tett engedményeket, nem fordult a könnyebb sikerekkel kecsegtető megoldások felé, nem írt látványos filmzenéket, nem lett a neoromantikus, vagy éppen a repetitív iskola tagja. Ahogyan ő maga fogalmazta meg egy interjúban: \"Elhatároztam, hogy csak olyan zenét fogok írni, ami érdekel; ami kifejezi gondolataimat és érzéseimet; nem törődöm az aktuális közönséggel.\"

Most rövid időn belül két olyan CD került birtokomba, amelyek Carter nagyzenekari műveit tartalmazzák, sőt a három-három előadott műből kettő közös, így önkéntelenül adódik a felvételek összehasonlítása.

Elég nagy elvárásokkal nézhetünk a felvételek elé, hiszen az SWR Zenekar megalakulása óta egyik fő feladatának tekinti kortárs kompozíciók műsorra tűzését (első vezetőkarmesterük Hans Rosbaud volt!), és Michael Gielen is joggal tekinthető modernzene-specialistának, számos mű bemutatása fűződik nevéhez.
A London Sinfonietta ugyancsak otthonosan mozog a XX. századi zene világában, számos ragyogó felvételük igazolja ez irányú munkásságuk sikerét, két Carter-darab pedig egyenesen Oliver Knussen bíztatására készült.

Kezdjük a mindkét korongon megtalálható művekkel, elsőként a Three Occasions (1986-89) címen összefoglalt három alkalmi darabbal.
Az első kissé különös címe (A Celebration of some 100 x 150 Notes - Ünnepi zene mintegy 100-szor 150 hangjegyre) arra utal, hogy a mű Texas állam fennállásának 150. évfordulójára készült, köszöntő fanfárként. Az alig háromperces ünnepi zenétől ne várjunk valamiféle rezek masszív hangtömbjeivel megrakott akkordhalmazt, a mű sokkal inkább tűzijáték benyomását kelti. Mivel Gielen a hagyományos (romantikus) fordulatokat emeli ki, így számomra Knussen előadása tűnik hitelesebbnek. ő volt az, aki meggyőzte Cartert arról, hogy a rövid fanfárhoz két újabb tételt társítson.
Így csatlakozott másodikként a Remembrance (Emlékezés) című darab, amely Paul Frommnak, az új zene odaadó támogatójának halálakor készült. A valóban gyászzene hatású kompozíció ezúttal is a London Sinfonietta előadásában meggyőzőbb, nem utolsósorban a szólót játszó Eric Crees harsonájának borzongatóan drámai, sötét hangszíne miatt.
A harmadik részt (Anniversary - Évforduló) Carter saját 50. házassági évfordulójára írta. Világos, áttetszőbb zene, de az előző kettőnél kevésbé megragadó alkotás.

A 21-22 perces Concerto (1969) szünet nélkül változó világában hosszabb-rövidebb időre a zenekar úgyszólván minden hangszere szólisztikus szerephez jut. Gielen és az SWR zenekar szinte végigdübörög a művön, míg a Knussen vezette London Sinfonietta sokkal plasztikusabb, differenciáltabb, szélesebb dinamikai határok között mozgó előadással örvendezteti meg a hallgatót. Ha a jövőben bármikor Carter Concertóját kívánom meghallgatni, habozás nélkül fogom az utóbbi felvételt levenni a polcomról.

Az SWR lemezén szerepel a Zongoraverseny (1964), a szólót Ursula Oppens játssza. A mű jellegében a Concertóhoz hasonló, szüntelen villódzó, lüktető alkotás, a szólista inkább afféle primus inter pares.

A Hegedűversenyt (1989) a London Sinfonietta és Knussen kíséretével Ole Böhn adja elő. A két lemez anyagából kétségtelenül ez a versenymű a leghagyományosabb, már tagolásában is a szokásos gyors-lassú-gyors tételfelépítést követi. A hegedű szinte folyamatosan játszik, még a klasszikus és romantikus koncertekben megszokotthoz hasonló kadenciákban is megcsillogtathatja képességeit. A különös, kettős tempójelzésű középső tétel (Angosciato - violin; Tranquillo - orchestra) és a már-már táncos karakterű utolsó szakasz szólóhegedűs lezárása valószínűleg a XX. századi zenéket nem nagyon kedvelő hallgatók megnyerésére is alkalmas. A művet soha nem hallottam élőben, vagy más felvételen, de úgy érzem, Ole Böhn és a Knussen vezényelte London Sinfonietta kifejezetten kitűnő előadást produkált.

*

2005 februárjában Párizsban jártam. Megláttam, hogy egyik este a Cité de la Musique-ben Pierre Boulez vezényli az Intercontemporain Együttest. A műsoron Boulez saját művei mellett Schönberg I. kamaraszimfóniája és Carter - Boulez 80. születésnapját köszöntő - Réflexions című darabja szerepelt. Sikerült jegyet vennem a koncertre. A Carter-mű előadása után - nagy meglepetésemre - megjelent a szerző. Az akkor élete 97. évébe lépett Carter átkelt az óceánon, művének bemutatója után felsétált a dobogóra, üdvözölte a zenekar tagjait, kezet rázott a karmesterrel, megköszönte a közönség tapsait. Idén, december 11-én lesz 100 éves. Azt olvastam, új művel készül az ünnepségekre...

Boldog születésnapot, jó egészséget, Mr. Carter!