Ligeti - Complete Recordings on Deutsche Grammophon

GYÖRGY LIGETI
Clear or Cloudy
Complete Recordings on Deutsche Grammophon
4 CD
Universal / Deutsche Grammophon
477 6443

Nehéz de élvezetes hallgatnivaló. Rendkívüli jelentőségű lemez, amit mégis úgy kell \"odaügyeskedni\" a boltok polcaira. A kortárs művek közös sorsa, hogy a zene közvetlen szépsége, intellektuális hatása együtt is nehezen adja el őket, szükség van - többek között - az elkötelezett és fondorlatos kiadói politikára.
Először ugyebár \"fiatal zeneszerzők\" antológia, majd árukapcsolás a hangversenyeken, album a pályadíjnyertes művekről, majd egyszer csak tisztelgések.
Kezdetben mert úgy illik, aztán évfordulók, végül életműsorozatok, összkiadások...

Ligeti György halálával eljött az ideje az összefoglalásnak. A Deutsche Grammophon összkiadásra nem vállalkozott, de a birtokában lévő felvételeket négy darab CD-n közrebocsátotta. Legyünk hálásak érte. Vannak ugyan művek, melyek meghallgatásához így tovább kell keresnünk az alkalmat és lehetőséget - például a Requiemet is más forrásból kell beszereznünk -, de ez nem nagy baj, szeretünk alkalmakra és lehetőségekre vadászni. Itt rögtön hadd tegyem hozzá, hogy ez a lemez egyébként sem segít eloszlatni az összkiadásokkal szemben fenntartott enyhe kételyeinket.

Egy példát, ha megengednek: Ligeti-művekből nincs itthon túl nagy választékom, kevés az összehasonlítási alap, de például a Lux aeterna a cappella kórusműből rendelkezem olyan felvétellel (Stuttgarter Kammerchor, Frieder Bernius, Carus Verlag 83208), ami meggyőzően jobb, mint a Chor des Norddeutschen Rundfunks Hamburg itt hallható produkciója. Természetesen ennek az egy kórusfelvételnek alapján nem kell messzemenő következtetéseket levonnunk a négy CD rendkívül gazdag kínálatával kapcsolatban, mindössze azt akartam - ismét - leszögezni, hogy még egy ilyen átfogó kiadványt sem szabad kizárólagos forrásnak tekinteni.

De ezzel - legalábbis számomra - kimerült a gondok-bajok listája. Az erényeké szerencsére hosszabb, sokkal hosszabb.

A művek maguk mindenképpen relevánsak. Itt talán nem kell részleteznem, hogy miért tetszik például a nagyon szellemes Fúvósötös-bagatellek, a Volumina, vagy a korszakos Atmosphères. Röviden csak annyit, hogy számomra Ligeti szinte az egész huszadik századi zenetörténetet értelmezi és magyarázza. Különösen úgy tanulságos, hogy nemrég hallhattunk egy korszakos darabot a század túlsó végéről, a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben...

Schönberg Gurre-Liederére gondolok. Schönberg vitathatatlan tehetségén kívül hatalmas energiákat is mozgósított a műért, de egyetlen igazi sikere és hatása mégis abban rejlik, hogy tökéletesen bizonyította a nagy apparátusra szánt, posztromantikus stílus fejlődésképtelenségét és alkalmatlanságát. Schönberg természetesen okosabb volt annál, hogy ne lássa be - sok kor- és sorstársához hasonlóan -, hogy a wagneri úton már nincs tovább. Nem véletlen, hogy hosszas csend után egyszerre hagyott fel az egész stílussal, a dús kromatikával, a monumentális zenekarral, majdnem mindennel, beleértve magát a zeneszerzést is. Később aztán egészen mással, minimális apparátusra írt dodekafon darabjaival tért vissza.

És még nem is ő volt a legradikálisabb. Valahogy úgy történt minden, mint mikor a számítógépen gubancolódnak össze reménytelenül a futó alkalmazások, az egymást nyitogató ablakok. Az ember megpróbálhat itt-ott javítani, egyszerűsíteni és reszelgetni a beállításokon - de általában ettől is csak még bonyolultabb, még áttekinthetetlenebb lesz minden.
Előbb-utóbb nincs marad más megoldás, mint elölről kezdeni...

Talán John Cage volt az, aki először tenyerelt rá a Reset gombra. Számítsuk az új kort nyugodtan a 4\'33\'\'-tól. Igaz, az talán nem is zene, hanem csak kísérlet, ráadásul csupasz, redukcionista kísérlet. A fizikában ez a módszer hozott szép eredményeket, és - kár lenne letagadni - a zenében is jelentek meg szép és érdekes művek, de a hiányérzet állandósulni látszott. Volt, aki a ritmusról, volt, aki a tonalitásról, volt, aki a szépségről - vagy ezek mindegyikéről - mondott le, hogy a maradékra fókuszálja figyelmét. Természetesen nem csak a minimal art képviselőire gondolok, hajlamos vagyok idesorolni a huszadik század végén jelentkező \"neo-normális\", retrográd irányzatokat is. Csak ezek éppen a progresszióról, a konfliktusról - és ezzel együtt a katarzis lehetőségéről - mondanak le.

Kérem, megjegyzéseimet ne tekintsék gúnynak, de még iróniának sem. Szerintem is fontos és komoly dolog a kísérletezés, de ezekhez képest a Ligeti-életmű már a végeredmény, a kész találmány.

Talán mindig itt volt, talán csak újra fel kellett fedezni, de mintegy fél évszázad sivatagi gyalogtúra után ismét itt van a hiányérzet nélküli, totális zene. Totális, ami nem nélkülözi sem a formát, sem a tonalitást. Igaz, némileg más ez a tonalitás, de a hangok-hangnemek viszonya, az irányok, vonzások, konfliktusok és oldások újraszilárdultak. Mindezzel a zenében újra megjelent az át- és beláthatóság, a biztonságérzet - és természetesen a szépség.

Nyilván a hallgatónak is sok mindent újra kell tanulnia, de egy hangversenyről már nem kell üres kézzel távozni, megéri befektetni. A figyelmet mindenképpen, de a hanglemezek árát is. Most lehet lassan újrahallgatni a huszadik századi zenetörténetet, mert a kép egyre tisztul, egyre világosabbak a folyamatok.

És én is egyre biztosabb vagyok abban, hogy a jelentős kultúrkörök, stílusok közötti \"interregnum\" immáron véget ért.