Lassan járj,... (R. Strauss: Alpesi szimfónia / Antoni Wit)

RICHARD STRAUSS:
An Alpine Symphony, Op.64
Staatskapelle Weimar
Antoni Wit
Naxos
8.557811

Amikor kollégám a legutóbbi lemezosztó gyűlésünkön kérdő tekintettel tolta elém Richard Strauss Alpesi szimfóniáját, kicsit dobogó szívvel (de illően közömbös képpel) azonnal lecsaptam rá. A mű ugyanis nagyon nagy kedvencem, így az sem zavart különösebben (amit most már kicsit szégyellek is), hogy az előadókat és eddigi munkásságukat csak viszonylag kevéssé ismertem. Amúgy igen tanulságos belemélyedni ebbe a remekműbe, akármelyik előadásba, annál is inkább, mert igen eltérő értelmezésekkel találkozhatunk.

Strauss az Alpesi szimfóniát ötvenesztendősen, 1914-ben komponálta. Ekkor már túl volt rengeteg hangversenytermi sikeren, s túl egy nagy halom szimfonikus költeményen. A legutolsót, a Sinfonia domesticát bő tíz évvel azt megelőzően, 1903-ban mutatták be, várható volt, hogy a lendületes komponista ekkor némi pihenőt tart, s tempót vált - a szimfonikus műfajban mindenképpen -, de ekkor jöttek a legjelentősebb operái (Salome, Elektra, A rózsalovag, Ariadne Naxos szigetén). Mire kitört az első világháború, Strauss az összes európai koncertterem és operaház dédelgetett kedvence volt. (Hozzáteszem: joggal.)

Ha az addig szilaj vehemenciával alkotó ifjú (de lassan idősödő) titán pályáját figyeljük, valójában csak ekkor következett be a korábban várt tempóváltás. Egyre kevesebbet, s egyre aprólékosabban komponált. Visszatért kedvenc ifjúkori műfajához is, a szimfonikus költeményhez. Mint már egy korábban cikkben írtam, Strauss számára már nem létezett a szimfónia, a szónak abban a konkrét, kötöttségekkel teli értelmében, mint ahogy az Brahmsnál, Schumann-nál (vagy pláne Beethovennél) igenis létezett. Inkább újított, Liszt és Berlioz nyomán ún. programzenét kezdett komponálni.

És közel évszázaddal később immár nyugodt lélekkel kijelenthetjük, hogy a szimfonikus programzene (egyik) csúcsát az Alpesi szimfónia jelenti. A \"program\" egy igazi, hamisíthatatlan kirándulás az Alpok festői táján. És Strauss epizódokra (szám szerint huszonkettőre) osztva, mint egy jóságos nagypapa mesél. Erdőről, kaptatóról, vízesésről, gleccserről, hegycsúcsról és völgyről, napfelkeltéről és -nyugtáról. Segítségül hatalmas, igazi wagneri zenekart hívott, hogy igazán sokrétűen ábrázolhassa a számunkra oly egzotikus hegyi világot.

Mint írtam, Antoni Wit és a Weimari Staatskapelle neve nem mondott túl sokat. Ez csak addig tartott, amíg meg nem hallgattam a felvételt. Már elsőre feltűnt a rendkívüli plaszticitással kidolgozott zenekari hangzás, s a tudatos építkezés, ami Strauss muzsikájának oly fontos kelléke. (Pontosság és ésszerűség, ahogy egy jó némethez illő!) És ami oly sokszor hibádzik a mester műveinek interpretációiból.

Még valami feltűnt: egyes tételek/epizódok elképesztő hatású megvalósítása. Szokatlan, de meggyőző hangszínek tűntek elő sosem tapasztalt érzelemmel kidolgozva a \"napfelkelte\", a \"bemenet az erdőbe\", \"a csúcson\", a \"látomás\" és a \"záróhangok\" tételekben. Az okra csak a második meghallgatásnál jöttem rá, és ekkor mélyedtem először el a lemezborító oly tanulságos tracklistájában, s a fontosabb \"konkurensek\" adataiban.

Carl Schuricht (a Straussnál fél generációval fiatalabb dirigens) 1955-ös felvételén 45:32 percet tesz ki az Alpesi szimfónia, a másik véglet Karl Bőhm 1957-es előadása, 51:58-cal. Sokáig ez így is marad: Karajan (1980) 51:02, Previn (1995) 48:18, Maazel (1998) 50:29. Azután Thielemann 2000-ben még Bőhmnél is lassúbb előadást produkál, 52:56-tal. Végül jött Antoni Wit, és majd 9 perccel lassabban játssza ezt a művet (54:14), mint Schuricht. Szinte hihetetlen!

Richard Strauss maga is - lévén remek karmester - lemezre dirigálta a művet, állítólag két ízben is, de ezeket a felvételeket sajnos nem ismerem. Egyébiránt Balázs Miklós kollégám épp a Momuson győzött meg nemrégiben oly szemléletesen (Az autenticitás illúziója, 2006-10-24) arról, hogy bizony a szerző tevékenysége lezárul azzal az ominózus kettős vonallal a darab végén, s a mű onnantól megkezdi önálló (azaz alkotótól független) életét.

Persze - visszatérve a lemezre - egy zenemű előadása nem sportteljesítmény, a kitűnő lengyel karmester érdeme, hogy szinte végig a megszokottnál (jóval) lassabb tempóban is tökéletesen kézben tartja a produkciót. Hatalmas formákkal építkezik, s igazán nagyszabású előadást hoz létre. A Weimari Staatskapelle meg hűen és pontosan követi. A régi közmondást igazolják: a lassabb tempó ezúttal tényleg jóval messzebbre vitte őket.