Klemperer, az óriás (Mahler Kilencedik szimfóniája)

MAHLER:
Symphony No.9 in D
R. STRAUSS:
Metamorphosen - Studie für 23 Solostreicher
Tod und Verklärung Op.24

New Philharmonia Orchestra
Philharmonia Orchestra
Otto Klemperer

EMI
2 CD
3 80008 2

A bőség zavara. Azt hiszem, ez az a kifejezés, amellyel előbb vagy utóbb minden komolyzenebarátnak, hanglemezgyűjtőnek meg kell barátkoznia (a \"mikor\"-t nagyban meghatározza az ember pénztárcája). Az újrakiadások korában, amikor elfeledettnek hitt, nagyszerű előadások jelennek meg ismét a nagy hanglemezkiadóknál, az ember csak kapkodja a fejét, hogy mi minden hiányzik még a gyűjteményéből.

Mahler szimfóniái az elmúlt jó ötven évben reneszánszukat élték, szinte követhetetlen egymásutánban készültek az újabb felvételek, komplett ciklusok. Az 1. szimfóniának már majdnem annyi lemezfelvétele van, mint Verdi Traviátájának. Akadtak dirigensek, akik jószerivel csak Mahler-művekkel foglalkoztak, és voltak olyanok is (ők az igazibb karmesterek), akik az osztrák-cseh szerző műveinek hasonlóan kitüntető figyelmet szenteltek, mint a klasszikusnak nevezett szerzőknek.

Otto Klemperer is az utóbbiak táborát gyarapítja: Mahlerhez fűződő kapcsolata közismert, mint ahogy az is, hogy saját elhatározásából nem foglalkozott bizonyos műveivel. Szerencsére a 9. szimfóniát lemezre vette, mégpedig életének alkonyán, 1967-ben. Klemperer a felvétel idején 81 éves volt, és egy súlyos betegségből épült fel, mentális problémái köztudottak voltak, úgyhogy az EMI nem kis kockázatot vállalt a lemezzel. Az aggodalom azonban feleslegesnek bizonyult, a zenekari tagok beszámolói szerint a felvétel jó hangulatban zajlott, a hangzó eredmény pedig önmagáért beszél.

Kezdjük a végén: a negyedik tétel szinte mennyei magaslatokban szárnyal, a New Philharmonia Zenekar vonósai hihetetlenül egységes, telt hangzást produkálnak. Sok zenetudós szerint Mahler az élettől búcsúzik ebben a tételben. Az idős Klemperer is tehetné ezt, ám ő inkább az élni akarásáról tudósít. Nyoma sincs szentimentalizmusnak és elérzékenyülésnek, a zárótétel egyetlen drámai fokozás.

És hasonló az előadás egésze is: a részletező megközelítésnél Klemperer bizonyára többre becsülte a tömbszerű építkezést, mert - bár a zenekari színek és a hangzás is kiemelt jelentőséggel bírnak - az előadás sodrása és dinamizmusa a meghatározó. Meglehet, Karajan Mahler Kilencedikje tragikusabb, Boulezé részletgazdagabb, Bernsteiné transzcendentálisabb, Klemperer viszont egyszerűen csak zenél. Csupa nagybetűvel.

Mintegy bónuszként két Richard Strauss-mű is hallható a lemezen, és - bár nem volt nagy véleménnyel Straussról, mint emberről - a dirigens a Metamorfózisok és a Halál és megdicsőülés felvételén is jó formában muzsikál együtt a zenekarral.

Kétség nem férhet hozzá, Klemperer nem csak majd\' két méteres magassága miatt nevezhető óriásnak. Lehet őt szeretni, vagy éppen megvetni excentrikussága és kérlelhetetlensége miatt, ám egy dolog vitathatatlan: máig etalonnak számító, megkerülhetetlen felvételeket készített. Mesélik róla, hogy valaha egyszer, egyetlenegy próbán meg talált dicsérni egy zenekari muzsikust, mire az egész zenekar tapsorkánban tört ki. Klemperer pedig megjegyezte: \"Ennyire azért nem volt jó\".

Nos, ez a felvétel ennyire jó, sőt, helye van a legjobbak között is.