Kinek fog tetszeni? (Balassa Sándor művei)

BALASSA SÁNDOR:
Utazások Biharban, Op.93
A cívisek városa, Op.91
Lovagi erények dicsérete, Op.100

A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara
Vez.: Medveczky Ádám

Hungaroton
HCD 32585

Nehéz szívvel írom le benyomásaimat Balassa Sándor új lemezéről, mivel a szerző az általam nagyon szeretett komponisták közé tartozik. Kezdő hangverseny-látogató korom egyik meghatározó élménye volt, hogy jelen lehettem Requiem Kassák Lajosért című művének ősbemutatóján. Elhangzása után azzal a meggyőződéssel álltunk fel, hogy zenetörténeti eseménynek, egy igazi, maradandó értékű alkotás első előadásának lehettünk tanúi. A kompozíciót nyitó „éjszaka van” mormolása, a „nincs annyi bűnünk” katartikus kórusa, s az oratórium számos más, megrázóan szép sora napokig visszhangzott bennünk. A mű lemezfelvételét is csodálattal hallgatom újra meg újra, mindmáig. Nem kívánom felsorolni Balassa minden nagyszerű opusát, de azt még feltétlenül meg szeretném említeni, hogy Az ajtón kívül című operáját nagyon hiányolom dalszínházaink repertoárjából (különösen olyankor, amikor nem méltatlanul ritkán hallott második vonalbéli romantikus alkotásokat újítanak fel lelkesen), egy ilyen nagyszerű darab minden más, zseniális nemzeti operákban nem bővelkedő országban a standard repertoár része lenne.

Aztán elkövetkezett egy pillanat, amikor Balassa – talán mert átérezte annak visszásságát, hogy a legjobb kortárs zenékre is csak egy viszonylag szűk réteg fogékony, talán mert a benne lezajló világnézeti változások erre ösztönözték – stílust váltott, és elkezdett tudatosan „közérthető” zenét szerezni. A most ismertetett CD ezekből az új művekből válogat. Milyen is hát az „új Balassa-zene”?

Természetesen minden percben, minden ütemben érezni a fantasztikus mesterségbeli tudást. A népdalszerű dallamok megformálása, a pazar ritmusok, a színes hangszerelés mind-mind világosan mutatják, hogy szerzőjük birtokában van mindazoknak a technikai eszközöknek, amelyeket az európai zene elmúlt néhány évszázados fejlődése feltárt. A három elhangzó kompozíció mégsem kelti hangversenyterembe szánt mű hatását. Mintha minden túl egyszerű, túl kiszámítható, túlzottan „illusztráló” zene lenne. Filmzenének nagyon jól el tudnám képzelni bármelyiket – de Balassának aligha ez volt az elképzelése. (A világért sem szeretném megsérteni a szerzőt, de új művei hallgatása közben időnként bizony a zsdánovi esztétika útmutatása alapján írt verbunkos zenék jutottak eszembe.)

A felhangzó motívumok sokkal könnyebben megjegyezhetőek, dúdolhatóak vagy fütyörészhetőek, mint a Kassák-Requiem, vagy az Ajtón kívül esetében – mégis, nyomtalanul elszállnak, nem jönnek vissza órák, napok elteltével. Mi az hát, ami (nekem, legalábbis) hiányzik? Az a többlet, ami a nagy műveket naggyá teszi, ami Mozartot, Beethovent, Schubertet, Bartókot vagy akár a korai Balassát kiemeli a szintén jól képzett, jó zenéket író kortársak seregéből? Azt hiszem, a válasz elég egyértelmű: a váratlanság, a szokatlanság, a jó érzékkel adagolt irregularitás, az eredetiség!

A másik alapkérdés, ami felmerült bennem, az, hogy kinek szánta ezeket az alkotásokat Balassa? Mert azok a zenebarátok, akik nyitottak az új remekművek befogadására, akiknek örömet szerez minden soha nem hallott, újszerű effektus, megoldás, hangzás, zenei mondandó, aligha találják meg ezekben a darabokban, amire várnak. Azok viszont, akik nem szívesen barátkoznak újdonságokkal, sokkal inkább örvendenek egy-egy jól ismert zenemű újabb és újabb ragyogó előadásának, aligha fogják eztán kedvenc Beethoven-szimfóniáikat, vagy akár a Galántai táncokat időnként az itt hallható darabokkal helyettesíteni. (Félreértés ne essék, noha magamat az előbbi csoportba sorolom, cseppet sem kívánom ez utóbbiakat elmarasztalni, az európai zene történetében született annyi zseniális alkotás, hogy akár egyetlen korszak alapos megismerése is szolgáltathat évtizedekig tartó élményekkel.)

Természetesen, amennyiben Balassát belső, világnézeti okok vezérelték és vezérlik ezekre a területekre, akkor persze egy rossz szavunk sem lehet. Ahogy Eliot Carternek joga van – a hallgatók ízlésével mit sem törődve, megalkuvás nélkül – a lehető legbonyolultabb zenéket írni, nyilvánvalóan Balassa Sándornak is joga van a legegyszerűbbekhez. Bár az eredmény, a megszülető zene nagyon eltérő, a kockázat mindkettőjük számára azonos: keveseket fognak megnyerni ezekkel a művekkel.