Kézikönyv kezdőknek és haladóknak (Mahler 8. / Rattle)

MAHLER: Symphony No.8
City of Birmingham Symphony Orchestra
Christine Brewer, Juliane Banse, Soile Isokoski, Birgit Rémmert, Jane Henschel, Jon Villars, David Wilson-Johnson, John Relyea
Simon Rattle
EMI - 7 2435579452

Ha elfogadjuk azt az állítást - és miért ne tennénk? -, hogy a kultúra nem más, mint útmutató az élethez, akkor nyugodtan kijelenthetjük, hogy Mahler Nyolcadikja magához a világegyetemhez, annak megértéséhez, illetve az univerzumban való tájékozódáshoz ad használati segédkönyvet. Nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy egyetlen óriás kompozícióba foglalja az élet és halál, a lét és nem lét (időnként elviselhetetlen) értelmét.

Sir Simon Rattle pontosan húsz éve kezdte meg a maga Mahler-ciklusát, s most ez utolsó lemezzel visszatért a kezdetekhez, Birminghamhez. Ahhoz a zenekarhoz, melyet ő épített, nevelt, tett (méltán) világhírűvé.

A feladat több szempontból is a lehetetlent kísértette. Egyrészt maga az időnként 35-38 soros, elképesztően bonyolult partitúra - illetve annak szöveghű előadása - okoz gondot, másrészt az egész akusztikai megalománia élvezhető rögzítése tűnt/tűnik abszurd vállalkozásnak. Nos, a végeredmény mindkét esetben olyan, mint maga az univerzum. Hol tökéletes, hol kevésbé az. De talán éppen ebből a tökéletlenségből adódik az az érzésünk, hogy jó helyen járunk. Ez a mi világunk; a pokoltól a mennyekig. Autópályán és kátyús utakon.

A lemez hangversenyfelvétel. És ez akkor is igen nagy teljesítmény, ha összesen három alkalommal rögzítették közönség előtt a művet. Az interpretáció - talán az előadói gárda roppant méreténél fogva - adós marad a partitúra milliónyi részletével, s a tehetetlenségi erő is gyakran gátja a gördülékeny tempóváltásoknak. Rattle kozmikus méretekben gondolkodik, s ezt valószínűleg helyesen is teszi. Ötös fákkal, rézfúvósok armadájával, orgonával \"kiegészített\" nagyzenekarral, hat szólistával és kórussal nem is tehet mást.

Ez utóbbiak - szám szerint négy kórus - ha nem is mindig egyformán szép hangon, de mindig nagyon határozottan invokálják a \"teremtő\" Szentlelket, vagy foglalják össze a fausti filozófiát. A szólisták teljesítménye az \"elég jó\" és a \"senkit sem bántanak\" kategóriája közé esik, éppen ezért jó szívvel senkit sem tudnék kiemelni közülük, bár megjegyzem, hogy az a tenor hang, ami Jon Villars sajátja, igen távol esik az általam szépnek gondolttól.

A zenekar munkája emberfeletti - már ahol appercipiálni tudom a hanghalmazból -, ezt el kell ismerni, de még sincs meg az a földbedöngölős, fotelbe szorítós, katartikus élmény, amit Rattle Mahler Ötödikjének hallgatása közben érez az ember. A szerző másfél órásra gondolta nagy művét, Rattle és csapata 78 perc alatt abszolválta, tempóit mégsem érezzük hajszoltnak.

Maga a felvétel kissé tumultuózus. Mintha túl sok ember próbálna meg egyszerre bemenni egy igen szűkre szabott ajtón. A szólisták mesterséges kiemelése, vagy a \"normál\" otthoni zenehallgatáskor élvezhetetlenül nagy dinamikai skála - a II. tételt nyitó \"esz\" oktáv az első hegedűkben gyakorlatilag hallhatatlan - mind a kényelmetlenség érzetét erősíti.

Szóval, itt van egy lemez, amit egyetlen Mahler/Rattle-gyűjtő sem fog kihagyni (és jól is teszi), de van egy olyan érzésem, hogy az ilyenfajta kozmikus élményekhez, \"szeretet-kantátákhoz\" mégiscsak a hangverseny adta közösségi élmény szükséges.