Keresve, kutatva, újulva (Pártos Ödön művei)

PÁRTOS ÖDÖN:
Dicsőítő ének – concerto mélyhegedűre és zenekarra
Hegedűverseny
Fúziók

Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar
Szabadi Vilmos (hegedű), Bársony Péter (brácsa)
Vez.: Ligeti András

Hungaroton
HCD 32450

Pártos Ödön 1907-ben született, Budapesten. 1938-ban települt le Izraelben, és vált az ottani zeneélet fontos figurájává. Hegedülni Hubaynál, zeneszerzést Kodálynál tanult. Tulajdonképpeni zeneszerzői pályafutását csak Izraelben kezdte el, ahol nem csak saját hangjának megtalálása, hanem egy új, sajátosan izraelinek nevezhető zenei világ felépítése is feladata volt. A lemezen három műve szerepel, három korszakot reprezentálva.

A Brácsaverseny 1949-ben keletkezett, és bár szerzője akkor már vagy tíz éve nem élt Magyarországon, az itt tanultakat, azokat a hatásokat, amelyeket akarva-akaratlan magába szívott, még nem sikerült egy olyan mértékben levetkőznie, hogy akárcsak egyéninek, és legalább ennyiben jelentősnek tűnő eredményt hozott volna.

A kor általános magyaros zenei nyelvén, Kodály, de Debussy hatását is mutatva szól ez a mű, amely így nem tekinthető különösebben határozott lépésnek az izraeli idióma kialakítása felé. Bár erről maga a szerző is azt írja: „Egy izraeli stílust nem kell erőnek erejével létrehozni. Mert az izraeli stílus a nyugati zene hatalmas eredményéből fog kiemelkedni...” Szó sincs tehát – még szándék szintjén sem – valamiféle erőltetett nemzeti jellegű kolorizálásról.

Maga a mű rendhagyó formájú, a Prelúdiumot téma követi kilenc variációval, majd egy rövid Epilógus zárja a darabot. A szólót Bársony Péter játssza, szép, telt brácsahangon, érzékeny hangképzéssel, kihozva minden olyan finomságot hangszeréből, amelyet szeretünk nem beleképzelni a brácsa hangzásvilágába.

Jóval egyénibb, érettebb, határozottabb hangzásképet mutat az 1959-es Hegedűverseny. Az ütőhangszerekkel jócskán kibővült szimfonikus kíséretű versenymű modernebb zenei világot - ha nem is kísérleti szintűt - jelenít meg. Egy, a léttel jóval kevésbé baráti viszonyban lévő zeneszerzőt mutat, mint az előbbi mű. A hegedűszólam Menuhinnak íródott, aki végül nem játszotta el, és a rendkívüli nehézségű művet nyilvánosan máig nem mutatta be senki. Bartóki hatások lelhetők itt fel, de epigonságról nem lehet beszélni, és itt az egyéni hang a nyugati és keleties elemek olyasfajta ötvözését mutatja, amely a nagy elődtől sem volt idegen. Bár, mint már utaltunk rá, Pártostól természetesen ideg bármiféle „idegenforgalmi jellegű” nemzeties színezés.

A szerkezet itt is rendhagyó, a három tétel közül a harmadik a lassú. Szabadi Vilmos természetesen győzi a technikai nehézségeket, az előbbinél jóval drámaibb mű minden hangja biztos kezű, a zenei történéseket is a maguk fájdalmasságában megmutatni képes előadó keze alól kerül ki.

Ritka, hogy egy hatvanadik életévén túli zeneszerző így megújítsa nyelvezetét. De a Hegedűverseny és a Fúziók elkészülte közti tizenegynéhány év alatt az avantgárd, de még a Schönbergtől eredeztethető kísérletezések eredményei is ismertté váltak szerte a világban. Ezekkel ötvözve a keleties glisszandók már valóban nem valamiféle naivul nemzeties koloritot eredményeznek. A kereső, mondhatni, megtalálta az utat.

A szólóhangszer itt újra a brácsa, bár természetesen a hagyományos „versenyszerűség” ezúttal már más formát ölt. Nagy szerepe van a zenekarnak itt is, és a teljes elismerés hangján lehet szólni a Telekom Szimfonikus Zenekarról, amely Ligeti András vezényletével mind a három műben kiválóan látja el feladatát.

Az egytételes, negyedórányi izgalmas zene végül is méltóképpen zárja a lemezt, amelynek talán az elejére is lehetett volna egy érettebb alkotást választani, főleg, hogy úgy az életmű nem annyira keresztmetszet jellegű, hanem valódi jelentőségéhez méltó bemutatása vált volna lehetségessé.