Je voudrais (Ravel és Debussy Bouleztől)

RAVEL: Shéhérazade
Le Tombeau de Couperin
Pavane pour une infante défunte
Menuet antique
DEBUSSY: Danses
Le jet d\'eau
Trois Ballades de Francois Villon

The Cleveland Orchestra
Pierre Boulez
Deutsche Grammophon
2894716142

Szeretném...
Talán ez a kifejezés érzékelteti legjobban azt a valós élettől elszakadni vágyó, a megszépített múltban és az elképzelt jövőben hívő, szavakba alig önthető életérzést, mely a XIX. század utolsó dekádjában lett úrrá Európa művészein. Festőkön, írókon-költőkön, zeneszerzőkön. Lefesteni a tünékeny időt, elmesélni sosemvolt csodákat, elképzelni a kelet ízeit/fényeit, megszólaltatni a csak képzeletünkben élő hangokat. Élni úgy, ahogy sosem lehet. Hinni a hihetetlent, képzelni az elképzelhetetlent. Abszintot inni, kávéházban, szivarfüstben világot megváltani, s főleg képzelegni.

Je voudrais...
Eljutni a misztikus Ázsiába. Perzsiába, Indiába vagy Kínába. A vízipipák és a titokzatos hercegnők, a görbekardú hóhérok, a vér és a rózsák, a szerelem és a halál világába. Aztán Szindbádként visszatérni, és újra csak abszintot inni, kávéházban szivarozni és mesélni, mesélni, mesélni...

Még szinte meg sem száradt a tinta a közel nyolcvanéves mester idei, harmincötödik(!) Grammy-díj okmányán, s a DG máris piacra dobta a \"győztes csapat\" következő CD-jét. A csapatösszeállítás persze csak (igen kis) részben azonos a Mahler Harmadikjáért kitüntetett társasággal, s a felvétel sem mostanság készült, de üsse kő. Ez legyen a legnagyobb baj. A pontosan öt éve, Clevelandben rögzített 76 perc okos válogatás/szerkesztés eredménye. A mesélés, a jó értelemben vett nosztalgiázás lemeze ez.

Ravel már 1898-ban foglalkozott az Ezeregyéjszaka meséivel, huszonhárom évesen Seherezade történetéből még operát akart írni. A témát aztán Léon Leclere (alias Tristan Klingsor) 1903-ban napvilágot látott verseskötete vetette fel újra. Ravel rögtön lecsapott a kínálkozó alkalomra és azonnal munkához látott. A Debussy hatását hol többé, hol kevésbé, de tagadhatatlanul magukon viselő tételek mind formailag, mind dallamvezetésben/harmonizációban mesterművek. A Pelléas fátyolos, sejtelmes világa ez. A fél szavaké, az utalásoké.
Je voudrais... énekli a svéd mezzoszoprán, Anne Sofie Otter, finoman rácsúszva egyenként minden hangra. A sötét tónusú hang intonációja ettől ugyan kissé bizonytalan válik, de még bőven belül van azon a határon, ami zavarhatja a hallgatót. A zenekar érzékenyen kísér, a szólamok áttetszőek, a hangzás puha, titkolódzó.

Ugyanilyen remekül szól a háborús emlékkönyv, a Le Tombeau de Couperin is. A zenekar teljesítőképességének felső határait a nyitó Prélude-tétel vonós futamai jelentik. Még távol van a tökéletestől, de vitathatatlanul életteli, eleven előadást hallhatunk.

Ravel Pavane-jának sorsa sokban hasonlít Mozart Kis éji zenéjének értékelésére. Mindkettőt illik kissé lenézni, mint a bájos, mindenki-kedvence, de köztudomásúlag üresfejű unokaöcsöt. Pedig a látszólagos egyszerűség fantasztikus remekműve(ke)t takar. A Pavane... a maga alig hét percével számomra ugyanolyan fontos, mint egy-egy \"fajsúlyos\" zenemű. A kiszenekari hangzást a mesterségesen távolban tartott kürtszóló tovább puhítja, s bár az eredmény vitathatatlanul érdekes, nekem kicsit mesterkéltnek tűnik. Ugyanezt az \"antik\" vonalat képviseli az ifjúkori Menuet antique, mely egyszerre főhajtás és kritika a XVIII. század zeneszerzői előtt.

Debussy ritkán hallható Danses c. kompozíciója hárfaversenynek álcázott hangszerreklámnak készült. A pedálnélküli kromatikushárfa azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, s így a darab további előadásai meglehetős nehézséget okoznak a hangszer tradicionális művelői körében. Lisa Wellbaumot hallgatva viszont minden eszünkbe jut, csak a technikai probléma, mint olyan nem. De ez sem menti a tényt, hogy a két rövid tánc nem tartozik a kor nagy remekművei közé.

Ravel dalait majd\' másfél évtizeddel előzik meg Debussy Baudelaire-dalai. Az öt, később meghangszerelt dalból a harmadik hangzik fel most ezen a lemezen, Alison Hagley kitűnő közreműködésével. Debussy a kortárs költők - elsősorban Verlaine - mellett egyre többet kezdett foglalkozni a régmúlt idők francia költőivel. Az 1910-ben keletkezett Villon-dalokban kitágítja, fellazítja, újrastrukturálja a nagyon is merev balladaformát, s hamisítatlan XX. századi zenekari dalokat hoz létre.

A Távol-Kelet háremeiből így jutunk el a középkori Párizs bordélyaiig. És a kör ezzel bezárul. Marad a füst, az abszint és boldogság keresésének mesés világa.
Je voudrais...