Újabb fényár (Mendelssohn, Schubert / Tennstedt)

MENDELSSOHN: Symphony No.4 in A Op.90 \'Italian\'
SCHUBERT: Symphony No.9 in C D944 \'Great\'

Berliner Philharmoniker
Klaus Tennstedt

EMI
5 09023 2

A romantikus szimfóniairodalom tobzódik a remekművekben, nem csoda, hisz jószerével 100 esztendő terméséről beszélünk. Íme két népszerű darab a korai időkből, Mendelssohn és Schubert egy-egy hozzájárulása ehhez a roskadásig telített gyümölcsfához. Nemrég, a két Beethoven-szimfónia előadását méltató írásomban már hosszabban szóltam Klaus Tennstedtről, így erre most nincs szükség újfent; elég talán annyi, hogy az Olasz szimfóniát különösen alkalmasnak találtam arra, hogy a német dirigens erényei fényesen megmutatkozzanak. Nem csalódtam.

A két CD négy szimfóniája közül érzésem szerint ebben érvényesült legjobban a rá jellemző zenekari hangzás, a sodró lendület, a dinamika. Persze hálás darabról van szó: majd minden témája slágerszámba megy, akár már első hallásra könnyen befogadható, mégsem súlytalan, üres. A Skót szimfónia mellett alighanem ez a legnépszerűbb Mendelssohn-mű, talán még a Hebridák-nyitány sorolható ide.

Tennstedt és a Berlini Filharmonikusok produkciója mindenesetre lenyűgöző ezen a felvételen. A tempó nem egyszerűen gyors, ez önmagában véve érdektelen tényező lenne. Ám itt a hangoknak iránya van, egytől egyik mind előre tekint, és arra is halad, sőt száguld a két szélső tételben, a két középső, líraibb hangvételű tétel pedig tökéletes arányú ellenpólusként jelenik meg. Bámulatos, ahogy a hangszercsoportok súlyozása életed ad a darabnak; ahol a legjobban kell, a rézfúvósok odakennek egy-egy súlyos ecsetvonással, majd a selymesen gyönyörű vonóskar alapjain egy hirtelen megcsillant fény a fuvolákon...
Egy sziporkázó darab hibátlan előadása.

Minden zenekedvelőnek vannak kedvenc szerzői, kedvenc zeneművei, ezen belül a legtöbbünknek van egy vagy több, ami különösen kedves valamiért. A gyerekkor itt is, mint oly sok mindenben meghatározó. Életünk korai élményei, illatai, ízei, színei és emlékei rengeteg mindent megalapoznak későbbi életünkre nézve. Nekem is a régmúlt időkre eredeztethetőek az igazi örök kedvencek, legalábbis, ami a zeneműveket illeti. Később ehhez társulnak új felfedezések, évekre, évtizedekre meghatározó élmények, de a gyökerek, így vagy úgy, megmaradnak.

Ha arra az ostoba, és szerencsére csak elméleti kérdésre kellene választ adnom, hogy mégis melyik az a mű, ami a leg..., akkor Schubert „Nagy” C-dúr szimfóniáját nevezném meg. Ezt a mai napig nem egyértelműen elismert remekművet vinném magammal a lakatlan szigetre. Kora gyermekkorom óta ott csörgedezik a véremben az első tétel nyitásának döbbenetes misztériuma, valamennyi sejtem az andante con moto névvel illetett második tétel leírhatatlanul gyönyörű dallamából táplálkozik, és a csak Schubertre jellemző meghatározhatatlan, és mégis színpompás harmóniák minden egyes újrahallgatáskor mélységesen lenyűgöznek, miközben visszhangozzák az első találkozásunkkor megélt dermesztő rátalálást.

Mindezt nem azért említem, hogy – az egyébként mindenkiben jelenlévő, és meghatározó – szubjektum részleteit önmagáért ecseteljem, hanem azért, hogy jelezzem, nem könnyű elvárásaimnak megfelelni, ha ennek a darabnak valamely előadásáról van szó.
Ezért kötelességszerűen elhatároltam magam saját szubjektív képzeteimtől, és csak a felvételre figyeltem.

Elmondhatom, nagyon jó. Ott lesz a helye kedvenceim közt. Korábban már említettem, hogy a Klaus Tennstedt megálmodta hangzásvilág eleve kedves a szívemnek, de természetesen ez önmagában kevés. A hosszú, és igen sokrétegű szimfóniának számos olyan sarokpontja, sorsszerű pillanata van, amelyen állhat vagy bukhat az egész előadás.

Már az első tétel tele van ilyen aknákkal, sőt, alighanem itt van a legtöbb. Kipipálva. Schubert a tétel főtémájának kétszer is elhangzó távoli visszhangjával valósággal megállítja a világ kerekét, az idő is engedelmeskedik neki, és megtorpan egy pillanatra; ha itt a hallgató elfelejt levegőt venni, és a légy is abba hagyja a zümmögést, akkor az előadás közelít a majdnem jóhoz. Rengeteg dirigens siklik át hanyagul ezeken az időn és téren kívüli zenei pillanatokon, melyek sikeres abszolválásához kevés a jó karmester, a jó zenekar és a jó hangmérnök, szükség van hozzá valami különleges áldásra is. Tennstedt megpróbálta, és ez jóval több, mint amit a mű egyéb felvételeinek nagy része nyújt.

A második tétel úgy szívszaggató, és gyönyörű, hogy közben egyszerű, és sziruposságtól, nagyzoló pátosztól mentes – legalább is egy jó előadásban. Nagyjából ez is rendben van, és ez manapság nagy szó.

A vérbő scherzo az általa közrefogott szép, keringőszerű közjátékkal a dirigens szokásához híven lassabb a kelleténél, de semmi baj vele, és finálé megint csak nagyon rendben van; végre kiválóan érvényesülnek a szabadjára engedett zenekar sokszínű fényei, Tennstedt tobzódásra való hajlama. Ráadásul megnyugvással vettem tudomásul, hogy a karmester a diadalmasnak induló záróakkord decrescendójáról sem feledkezett meg – amit a szimfónia előadásakor az esetek nagy részében elhagynak. Talán mellékesnek, vagy elhanyagolhatónak tűnik ez a kis záró epizód, pedig nagyon fontos: többek között ettől is igazi Schubert.

Ha a Beethoven-lemezről úgy véltem, hogy ott a helye gyűjteményünk első sorában, akkor ezt a lemezt – amennyiben közel állnak hozzánk a koraromantika szimfonikus remekművei – tegyük külön polcra.