Irónia, pátosz, tragikum (Tilson Thomas Mahler-ciklusa)

MAHLER-szimfóniák (1–7. & 9.)

San Francisco Symphony Orchestra and Chorus
Lorraine Hunt Lieberson, Isabel Bayrakdarian, Michelle DeYoung, Laura Claycomb
Michael Tilson Thomas

San Francisco Symphony

Lassan megszokjuk, nem kell különösebb ok arra, hogy egy közepesen ismert dirigens elvállaljon és megvalósítson egy-egy nagy horderejű zenei vállalkozást, mondjuk egy teljes, vagy csaknem teljes Mahler-szimfóniaciklus rögzítését. Ha sikerül kiadót találnia, megoldania a finanszírozást, már indulhat is a „nagy utazás”. Egy ideje már elegendő annak a bizonyos közepesen ismert karmesternek Gustav Mahlerhez fűződő rajongását, netán affinitását bizonyítnia, és kis szerencsével megvalósíthatja, amit évtizedekkel ezelőtt a legnagyobbaknak sem engedtek.

Klemperer hiába könyörgött az EMI-nak a Nyolcadikért. Évekkel később ugyene kiadó a Klemperernél egy klasszissal gyengébb Klaus Tennstedtnek már biztosította a teljes sorozat elkészítését, köztük természetesen az Ezrek szimfóniájának egyébiránt igen jól sikerült felvételével. Nem is beszélve Bruno Walterről, aki még a Hatodik vagy a Hetedik szimfóniából sem hagyott hátra lemezfelvételt. Ma olyanok büszkélkedhetnek hiánytalan Mahler-ciklussal (értsd: a szerző összes befejezett szimfóniájának bejátszásával), mint Eliahu Inbal, Václav Neumann, Simon Rattle, Pierre Boulez, Giuseppe Sinopoli, Gary Bertini, Riccardo Chailly, Bernard Haitink vagy Michael Gielen. És persze valódi nagyságok, mint Abbado, Solti, Bernstein meg Kubelik. Eggyel több vagy kevesebb a sorban, nem igazán számít. Ma már, úgy tetszik, valamennyi, magára valamit is adó pálcahuszár úgy érzi, neki Mahlert kell vezényelnie. Hol vannak már azok a boldog napok, mikor Gilbert Kaplan „munkásságán” mosolyogtunk: ma David Zinman, Jesús López Cobos és Benjamin Zander nevét olvasni melegen rekommendált Mahler CD-k borítóin, s nem is alkalomszerűen. (Vállalom, részint az előítélet beszél belőlem, hiszen nem állíthatom, hogy a fent említettek mindahány Mahler-lemezét hallottam, de egyik-másik maestro muzikális talentumát illetően vannak kételyeim.)

No persze, meglehet, Mahler ma feltétel nélkül eladható. A jelenkor bizonytalanságot, kiszolgáltatottságot és rémületet sugárzó atmoszférája az előző századforduló légköréhez hasonló szimptómákat mutat – állítják sokan. Ugyanakkor az is igaz, Gustav Mahler muzsikája nem az ezredfordulóhoz közeledve vált ilyen hallatlanul népszerűvé, hanem annál sokkal korábban: hitem szerint a múlt század példátlan tragédiái és az azokkal szembeni tehetetlenség és frusztráció hívták elő a Mahler végletesen zaklatott muzsikája iránti mélyülő érdeklődést. A huszadik század második felének embere Mahlerhez fordult, ha a gigászi erőfeszítések hiábavalóságát látva legalábbis kétes, de annál hangosabb katarzisra szomjazott.

Immár régen nem az a kérdés (valószínűleg sosem volt komolyan feltehető ez a kérdés), hogy szükség van-e újabb és újabb Mahler-lemezekre, hovatovább teljes szériákra. Mindazonáltal arra bizonyosan szükség van, hogy az idővel az európai ember megbecsült kulturális javai közé illesztett Mahler-szimfóniák (és dalok, dalciklusok) újra és újra megszólaljanak; természetesen koncerten és nem mellesleg hanglemezen.

A sors úgy hozta, hogy a hatvanas éveiben járó amerikai karmester, Michael Tilson Thomas is elkészítheti saját Mahler-bibliáját. (Igaz, éppen a Nyolcadik szimfónia felvételével még adós). A San Franciscói Szimfonikusok zeneigazgatója – Herbert Blomstedtet követve 1995 óta tölti be ezt a posztot Tilson Thomas – 2000 és 2006 között rögzítette előadásait zenekarával, méghozzá élőben, Super Audio CD-n hozzáférhetővé téve a koncertek anyagát. Nem először nyúl az osztrák komponista partitúrájához a karmester: londoni éveiben már lemezre vett egy Hetediket az RCA égisze alatt.

Végighallgatva Tilson Thomas lemezeit, vegyesek a benyomásaim, de alapjaiban pozitívak. Általánosságban kijelenthető: jó színvonalú előadások ezek, egy bíztató képességekkel megáldott szimfonikus zenekar és egy vitathatatlanul ügyes karmester munkái. Minden túlzás nélküli zenei produkciókat hallani a lemezeken, ritkák a komolyabb tempóbeli kilengések, nincsenek újszerű, nem várt hangsúlyok. (Ahol azonban mégis megütik a fülem ilyenek, ott helyénvalónak, pontosabban vállalhatónak találom őket – mint például az Első szimfónia nyitótételében.) Leggyakrabban azonban – ez kockázat nélkül kijelenthető – nem tapasztalok szokatlan megoldásokat; azt mondanám, az amerikai dirigens tartózkodik a szélsőséges gesztusoktól. Tilson Thomas nem új utakat keres, előadásai nem is kimondottan személyesek, kivált nem vallomás-erejűek; értelmezései nem „újraolvasó”, „újraértelmező” igényűek. Legalábbis nem abban az értelemben, ahogyan mondjuk Boulez Mahler-sorozata az, vagy mondjuk Gielené, újabban Roger Norrington produkciói. Ők érezhetően friss szemmel igyekeznek olvasni a partitúrát, és hallhatóan szabadulni kívánnak a megszokott (posztromantikus?) sablonoktól, bevett gesztusoktól, több-kevesebb sikerrel.

Tilson Thomas inkább a bernsteini hagyomány örököse, noha produkciójában már nem hallani a „művészi szétszórtságnak”, extrovertáltságnak azt a páratlan varázsát, amit honfitársánál. Nem, Tilson Thomas fegyelmezettebb muzsikus, mint elődje, inkább Abbadóhoz hasonló, nagyon is kontrollált szabadsággal interpretál, ám a sajátosan mahleri dinamikai szélsőségek kiélezéséről – szerencsénkre – nem mond le. Olvasatában a szimfóniák ritkán tűnnek esetlegesnek, kidolgozatlannak, s ihletetlen pillanatok is kevesebbszer jönnek szembe, mint teszem azt Chailly sokszor túlfinomítottnak ható produkcióiban. Vélhetően Tilson Thomas is érzi, a Mahler-szimfóniák megszólaltatása leggyakrabban azon áll vagy bukik, sikerül-e megfelelő arányban tálalni az egymással szemben felvonuló, meglehetősen különböző, egymás ellenében ható, mégis egymást kiegészítő hangvételű eszközöket. Az iróniát, szemben a pátosszal, a maró gúnyt, szemben a tragikummal. Ábrándozás és egzisztenciális szorongás egymásba karoló torzóját. Magyarán: a „beszédmódok” strukturálása a legfőbb feladat. Annak az esztétikának a felszínre hozása, mely nem a hős elbukását és felmagasztosulását énekli meg, hanem a kivívott győzelmek hiábavalóságát, ürességét, értelmetlenségét példázza. Az a kérdés, sikerül-e e hitelesen egymásba ágyazni, egymásba oldani a hatalmas nekilendülések héroszi buzgalmát és a kilátástalanságba hulló ernyedtséget, hogy sikerül-e megtalálni az arányokat a finoman megmunkált kamarazenei passzázsok és a végtelenség illúziójával ható, hatalmas hangtömbök között.

A Kilencedik szimfónia első tételének bejátszása számomra azt bizonyítja, ezek a pokolian nehezen interpretálható mozzanatok csak a legnagyobbak kezén bontakoznak ki hiánytalanul – esetünkben megítélésem szerint Klempererén legszebben, akinél ez a tétel valósággal hátborzongató. Jelen lemezen Tilson Thomas számára túl nagy falatnak tűnik, ahogyan ugyanennek a darabnak a zárótétele is kis híján meghaladja a dirigens képességeit; Tilson Thomas itt elmarad nagynevű elődeitől, hallhatóan csak technikailag képes végigvinni a zárást.

A szólistákról szólva szintén lehet okunk némi fanyalgásra. Az énekesnők, Lorraine Hunt Lieberson és Isabel Bayrakdarian a Második szimfóniában, Michelle DeYoung a Harmadikban és Laura Claycomb a Negyedikben felemás produkcióval szolgálnak. Különösen utóbbinak a hangi alakítását érzem kevésnek ebben a szólamban. Emellett a kórus (a San Franciscói Szimfonikusok Énekkara) teljesítménye sem a legfényesebbek közül való: sokszor hallhatóan meghaladja a képességeiket a sűrűbben szőtt felületek hiteles megszólaltatása, fésületlenségük, egyenetlenségük nemegyszer zavaróan hat.

Karaktereiben persze annyira sokszínű a Mahler-szimfóniák palettája, hogy szinte valamennyi karmesternél találni olyan tételt, melyet kifogás nélkül ajánlhatnánk: Sinopoli tágasan, méltósággal hömpölygő Hatodikja (kivált az utolsó tétel), vagy Rattle bámulatosan összeszedett és mégis szenvedéllyel teli Másodikja, Bernstein sziporkázó scherzói és így tovább. Másoknál a megkérdőjelezhetetlen egységbe rendeződő életmű ragad meg, mely, mint organikus egész tűnik fel (pl. Tennstedtnél). Tilson Thomasnál egy igen jó képességű, apró finomságok, kényes szólók és viharos tuttik terén egyaránt magas színvonalú teljesítményre képes zenekar üzembiztos játékára épülnek az előadások. Az amerikai mester halhatóan nem akar sokat hozzátenni a kottában leírtakhoz, helyesebben: olvasatai nagyon is kottahűek, s megjegyzendő, még a szerzői utasítások terén is igyekszik tartani magát a szöveghez. Ami „stürmisch”, az valóban viharos, s ami „Streng”, az csakugyan szigorúra szabott, emellett a darabok alapvető mozgalmasságából, nagyvonalúságából, helyenkénti könnyedségéből sem kell feladnia semmit, különösen, hogy a koncertfelvételek eredendő feszültségét végig érezni a lemezeken, s ez megítélésem szerint jót tesz a ciklusnak.

Éppen ezért Tilson Thomasnál nem szükséges kiemelni semmit, előadási végig tartalmasak, technikai értelemben is megbízhatóak és konzekvensek maradnak, összességében jó összképet nyújtanak a mahleri, dekadenciába hajló esztétika sugárútjairól, sikátorairól és útvesztőiről.