Hé, paraszt! (Weiner Leó: Toldi)

WEINER LEÓ: Toldi – szimfonikus költemény
Miskolci Szimfonikus Zenekar
Vez.: Kovács László
Hungaroton
HCD 32608

„Mert Sztálin a harcunk, és Sztálin a béke, / és Sztálin nevével lesz jobb a világ!” – fújta teli tüdőből a bársonyhangú Ilosfalvy Róbert a Magyar Rádió egykor sokat játszott felvételén*. 1953-ban járunk, egy velejéig átpolitizált időszakban, mikor nem politizálni csaknem olyan veszélyes volt, mint szembemenni a hatalmi ideológiával.

A hetven felé ballagó, Kossuth-díjjal frissen kitüntetett Weiner Leótól persze senki nem várta el, hogy úttörődalokat vagy mozgalmi indulókat gyártson. Sőt, tudott dolog volt, hogy az idő tájt főművén dolgozik a mester, a Toldin. Talán a korszak sajátosságai is szerepet játszottak abban, hogy végül nem operai vagy oratorikus mű, hanem „csupán” szimfonikus költemény végformáját öltötte az anyag. Annak ellenére, hogy Weiner maga igazi opus magnum-ként gondolt kedves Toldijára, a róla szóló, 1959-ben nyomdába került kismonográfia** alig szán helyet a kompozíció tárgyalásának, mindössze a részletes programot közli.

Nem csoda, hisz a szerzői intenció és bizalom ellenére csekély visszhangja akadt a műnek. Nincs adat arról, hogy a bemutatót követően valaha is szerepelt volna a darab bármely koncertműsoron. E Hungaroton-lemez kísérőtanulmányában Gyenge Enikő úgy véli, a mellőzöttség okait egyebek mellett „a szimfonikus költemény konzervatívan romantikus tematikájában és hangvételében, viszonylag terjedelmes, filmszerűen leíró jellegében” jelölhetjük ki. Nehezen hihető, hogy ezek a tényezők negatívan befolyásolták volna a darab előmenetelét mondjuk az utóbbi harminc évben, de az azt megelőző időszak távolságtartása is alig magyarázható ilyenképpen. Az csakugyan joggal felvethető, hogy az ötvenes évek derekán a weineri, kétségkívül „konzervatívan romantikusnak” mondott stílus és kompozíciós technika nem felelt meg a kor minden elvárásának, az azonban, hogy éppen a marxista zeneesztétika kifogásolta volna a narratív igényű, programatikus, külső referenciákat kereső zenei alkotásokat, távolról sem igaz.

Sőt, a hivatalos művészetpolitika nagyon is pártolta az efféle eljárásokat (jóllehet nyilvánvalóan nem függetlenül a narratív tartalomtól és mondanivalótól), ezzel is szembehelyezkedve az avantgárd-formalista tendenciákkal, és, úgymond, közérthető zenét követelt a komponistáktól. Ilyen értelemben tehát semmilyen komoly érvet nem lehetett a mű ellen vetni. Megállapítható: Weiner zenéjében vagy témaválasztásában egyetlen olyan mozzanat sem tapintható, mely ideológiailag kifogásolható volna akár a korabeli művészetszemlélet látóköréből is. Bár a szimfonikus költemény műfaja az idő tájt elavultnak, túlhaladottnak számított többek szemében, a műfaj más néven újabb csatornákat talált, újabb tereket hódított meg (ld. a filmzenéket például). Mindemellett pedig Mihalovich Ödönnek a feledés homályába vesző Toldi-operáján kívül nincs egyéb zenei feldolgozásunk az elbeszélő költemény e hazai „alapformájából”.

Hogy műve a maga mintegy hatvanöt perces terjedelmével jelen formájában nehezen vihető sikerre, a szerző maga is érezte, s a következő években Weiner először egy tíz-, majd egy hattételes szvitváltozatot is összeállított a Toldiból (előbbit Reiner Frigyesnek is megküldte Chicagóba), de próbálkozásai nem jártak eredménnyel. Pedig a Toldi zenéjét hallgatva nem könnyű belátni a hűvös elutasítás, az érdektelenség tényét. Weiner darabja ugyanis kiváló munkának tetszik mai füllel is: következetes jelenetválasztás, jó témák, szélsőségektől mentes zenekari felrakás; változatos hangszerelés jellemzi. Igaz, valóban hiányzik belőle a merészség, a svung, vállalkozó kedv. Meglehet, műfajválasztásában, kifejezésmódjában és stílusában csakugyan avíttnak tűnt a darab maga korában, a mai hallgató fülében azonban ez már csekély ellenvetést jelent; másfelől pedig a Sinfonische Dichtung nagy apologétája, Richard Strauss még csak négy esztendeje feküdt sírboltjában, mikor a Toldi Ferencsik János pálcája alatt meglátta a nap világát az idézett esztendőben, november 14-én.

A Kovács László vezette Miskolci Szimfonikusok szép, de talán túlságosan is mértéktartó (tekintélytisztelő?) lemezt készítettek a Toldiból. Hallhatóan nem kívánták a művet elmozdítani abból a pozícióból, melybe mint „konzervatívan romantikus” mű került. Kovács olvasatában a XIX. századból bújik elő a darab, a bevezetőben mintha maga Arany János, a század jeles fia pödörné a bajszát nehezült pillái alatt. A zenekari játék technikai kivitelezésére nem lehet panaszunk, noha sodróbb lendület, kezdeményezőkészség, nagyobb dinamika elkélt volna. A farkaskaland, bikakaland elbírtak volna még „egy kis naftát”, s a friss csárdajelenet is lehetne pergőbb, a pátosszal terhes zsánerképek (Holdvilág, A temetőben...) és kérhettek volna egy fényesebb lakkréteget. De ezzel együtt is egy szépen összerakott, komoly hiányt betöltő, fegyelmezett előadást nyújtó lemez született.

* Alekszandrov – Raics: Sztálin-kantáta
** Gál György Sándor: Weiner Leó életműve, Zeneműkiadó Vállalat, 1959