Hazám, hazám (Talich-koncertek 1939-ből)
SMETANA: My Country. A Cycle of Symphonic Poems
DVOŘÁK: Slavonic Dances, Series 2, Op. 72 (B 147)
The Czech national anthem
The Czech Philharmonic Orchestra and the Radiojournal Orchestra
Václav Talich
Supraphon
SU 4065-2
*
1939. március 16-án a Wehrmacht csapatai átlépték a német–cseh határt, és megkezdődött a nácik által csak Szudéta-vidéknek nevezett terület rapid német megszállása. Csehszlovákia sorsa persze már egy fél évvel korábban, 1938 őszén megpecsételődött, amikor a müncheni egyezmény záradékának megfelelően Hitler igényt formálhatott Csehszlovákia részben németek lakta területeire, az ország keleti részét így egy Szlovák Köztársaság nevű bábállamként meghagyták ugyan, de a magyar határ menti területeket az első bécsi döntés értelmében a Magyar Királysághoz csatolták.
Csehszlovákia gyakorlatilag atomjaira hullott; még nevét is elveszítette: a Harmadik Birodalom által okkupált terülteket csak Cseh–Morva Protektorátus (Reichsprotektorat Böhmen und Mähren) néven iktatták a hivatalos okmányokba, az Edvard Beneš vezette csehszlovák kormány londoni emigrációba kényszerült.
Ilyen politikai kontextusban, talán éppen horogkeresztes zászlók erdeje alatt hangzott el az e sorok közt tárgyalt dupla lemezen hallható két hangverseny 1939 júniusában, a prágai Nemzeti Színházban. Egy függetlenségétől megfosztott, szétdarabolt, megalázott, megszállt ország „fővárosában”, annak is egy szimbolikus, „nemzeti” helyszínén. Pedig se főváros, s nemzet, se ország nem volt már; a XX. századi gyilkos agyrémeinek vegytiszta esszenciáját, annak furcsa képletét kapjuk tehát – ami megmaradt, csupán a hazafias dac, a nemzeti méltóság és büszkeség. A műsor a cseh romantika alapműveit kínálja: Smetana Hazám-ciklusát és Dvořák Szláv táncainak második sorozatát (Op.72), a világháború kitörésének előestéjén, a „boldog békeidők” utolsó meleg nyarán. A közreműködők a Prágai Rádiózenekar (Orchestr Radiojournalu) művészeivel kibővített Cseh Filharmonikusok, a karmester a zeneigazgató, az ereje teljében lévő Václav Talich.
Ám, hogy e rögzítések egyáltalán ránk maradtak, jószerivel csak a szerencsének köszönhető. E két hangversenyt ugyanis a cseh rádió – akkori nevén Radiojournal, később: Českỳ rozhlas – közvetítette Prágában, Ostravában és Brnóban, azonban az adást több külföldi rádióállomás, így Párizs és Oslo is átvette (a második koncertet a Szláv táncokkal az előbbiek mellett Brüsszel, Torino, Koppenhága, Belgrád, Zágráb és Ljubljana – egyébiránt később mind-mind a nácik által ellenőrzött helyszínek – is műsorukra tűzték). Érdekes módon a jelen hangfelvételek az oslói rádió archívumában maradtak fenn, akkoriban tudniillik még igen kevés helyen működött jó minőségű berendezés, mellyel a rádióközvetítéseket archiválni lehetett. De a norvég főváros ezek közé tartozott, köszönhetően az akkortájt még meglehetősen ritka ún. Philips–Miller hangrögzítő masinériának, mely egy hét milliméter széles mágneses filmszalag segítségével igen jó minőségben volt képes felvenni és megőrizni a hangot. Így a lemezek hangminősége az 1939-es dátum ellenére is igen jónak mondható, ráadásul hallhatóan avatott kezek restaurálták, digitalizálták az anyagot.
A Supraphon égisze alatt napvilágot látott kiadvány további érdekessége, hogy nem csupán a koncerten elhangzott zeneszámokat tartalmazza, hanem a rádióközvetítés teljes anyagát, vagyis a műsorközlő cseh–francia, illetve cseh–német–francia nyelvű fel- és lekonferálását is, a dörgő tapsokat és ovációkat, továbbá a mindkét koncert után elhangzó cseh himnuszt.
Jóllehet a rutinos lemezgyűjtők kiváló képet kaphattak eleddig is a Nikisch-tanítvány és Toscanini-követő Václav Talich Hazám-értelmezéséről, hiszen a cseh mester nem kevesebb, mint három stúdiófelvételt hagyott hátra a darabból (1929 Prága, HMV; 1941, Prága, Electrola; 1954, Prága, Supraphon)*, ez a kiadvány mégis fontos adalék, sőt, recepciótörténeti jelentőségét tekintve megkerülhetetlen mérföldkő lehet az archív felvételek elkötelezett hívei számára. Elsősorban, mert élő, vagy mondjuk így, a szó szoros értelmében eleven és csakugyan történelmi előadásokat rögzít.
Nem találok olyan zavarba ejtően pozitív jelzőt, akár torzsáig koptatott szuperlatívuszt, melyet túlzónak érzenék leírni e lemezről szólván. Bártan állítom: félelmetesen, elementáris erővel szólnak ezek az előadások. A Hazám-ciklus szimfonikus költeményeinek a cseh nemzeti romantikában gyökeredző, leplezetlen drámaisága bizonyosan soha, sehol nem szólt ilyen hittel és meggyőződéssel, hatalmas, óriási energiákat mozgatva, ilyen megdöbbentő vehemenciával. Az ember szinte beleremeg, minden ütemben érzi a fojtó és kitörő feszültséget, a zenészek pedig úgy játszanak, akárha az életükért zenélnének. A huszita tételek (Tábor, Blaník) után szinte vulkánszerűen tör ki a közönségből a fékevesztetten hangos tetszésnyilvánítás. Pontosan érezni: jóval többről van itt szó, mint egy világhírű zenekar és csúcsformájában lévő dirigense szerencsésen sikerült előadásáról.
Ezeken a hangversenyeken a felszínre törő megalázott honféltés, a feltétel nélküli hazaszeretet üvölt az elnyomás sötét képébe. A passzív, de heroikus és meg nem alkuvó ellenállás. Borzongató és egyben felemelő, ahogy a Smetana-hangverseny után a közönség elénekli a cseh himnuszt. Élőben, egy mocskos és szégyentelen historikum kellős közepén kicsit tényleg máshogy szólnak az erdőket, mezőket és régi honfiakat megéneklő szimfonikus költemények, s talán a talpas Szláv táncok is kapnak egy hősies karaktert az önfeledt táncritmusokon túl.
Ez a mi furcsa, közép-európai sorsunk, sorsközösségünk: egy megszállt országban talán csakugyan máshogyan szól a Hazám (vagy épp a „Hazám, hazám…”), mint a szabad és független Csehszlovákiában vagy Magyarországon, és máshogyan, mint tíz évvel a háború előtt, vagy ugyanennyivel azután, egy ismét, de ezúttal nem a nyugati, hanem a keleti szomszédok által annektált anyaföldön.
* Az 1929-es rögzítés a japán Opus Kura kiadásában elérhető CD-n, a későbbit a Supraphon mellett a Naxos is terjeszti. 1941-es Electrola-felvétel anyaga a Biddulph kiadásában hozzáférhető.