Hatodik érzék (Petruska, Mandarin / Nagano)

STRAVINSKY: Petrushka
BARTÓK: The Miraculous Mandarin

London Symphony Orchestra
Kent Nagano

Warner
0927-46725-2

Nem tudom, Önök hogy viszonyulnak a kortárs baletthez, de nekem egyre jobban szívemhez nő a műfaj modern arculata. Őszintén szólva a klasszikus balett egyik elengedhetetlen kelléke (nevezetesen a nők balettcipője) engem eleve annyira frusztrál, hogy emiatt mindig kissé tartózkodva szemléltem ezt az egyébként lenyűgöző művészeti ágat. A kortárs balett keretein belül azonban a gyengébbik nem tagjai is egyre gyakrabban válnak meg a csontokat, ízületeket kínzó lábbelitől.
Az elmaradhatatlannak tűnő cipő időnkénti hiánya azonban más egyéb, rendkívül izgalmas jelenségek végeredményének tekinthető.

Gyagilev színrelépésével megállíthatatlan folyamatok kezdődtek meg a táncművészet terén. A XX. század pörgő gyorsasággal változó eseményei szép lassan az egész nyugati kultúrát fogékonnyá tették az orosz mester újításai iránt. Az élet azonban nem állt meg a század első évtizedeinél, s Gyagilev halála után szellemi utódai gondoskodtak, sőt talán mondhatjuk így: gondoskodnak róla még ma is, hogy mindig létezzen balett, melyet ténylegesen a kortárs művészetek közé sorolhatunk.

Ami számomra a legszembetűnőbb a „mai” balettban, hogy az izmok finom feszessége egyre kevesebbszer válik folyamatos mozdulatsor alapjává. A koreográfusok mind többet játsszanak a teljes feszesség és a teljes elernyedés váltakozásával. Az egyik pillanatban még kifeszített test a másikban már tökéletesen ellazulva hever a padlón, vagy a partner karjai között. Tovább színesíti az új hozzáállás eszköztárát a pózok változatossága. A többi művészeti ághoz hasonlóan a balett is elszakadni látszik a hagyományos „szépművészet” kereteitől, s nem fél a groteszk, a csúnya, az undorító, a keserű – és még hosszan sorolhatnánk a negatív értékeket – érzékletes megmutatásától sem. Egyre extrémebb pózok, szándékosan zavaró hatású mozdulatsorok, szóval évről évre megdöbbentőbb látvány tárul a gyanútlan színházlátogató elé.

A táncot befolyásoló tényezők persze nem hagyták érintetlenül az „aláfestő” zenéket sem. És nemcsak a ma születő zenék illeszkednek szorosan az egyetemes művészettörténet irányvonalaiba, hanem – persze jóval szűkebb keretek között – a régiek is meg-megújuló köntösben csendülnek fel a zenekari árokban.

Nézzük tehát, miként alkalmazkodnak a szemünket érő ingerekhez a fülünkre ható hangzatok felelősei.

Amikor a Petruska, a Mandarin, vagy bármely, színpadképpel egybekötött alkotásnak csak a zenei anyagát hallgatjuk, az csupán egy darabkája a komplett műnek, melyből hiányzik a vizuális rész. Nyilván fokozottan érvényes ez a táncművészetet kísérő zenékre, amelyek „képei” sokkal frekventáltabban hatnak, mint például az opera színpadképe. Ilyenkor az ember kizárólag auditívan koncentrál, s ha lelki szemei előtt fel is villan néhány kép, azok csak az eddig látott produkciók egy-egy jellegzetesebb pillanatának erejéig törik meg a hangzóanyag uralmát.

Mégis, ha jó az előadás, akkor valahogy alapvetően másképp hatnak a színpadi kísérőzenék, mint látvány nélküli társaik.

Kent Nagano és a Londoni Szimfonikusok felvétele pedig nem egyszerűen jó, hanem kitűnő! Kicsit irigykedtem is a tavalyelőtti operaházi Mandarin elég sok kétséget maga mögött hagyó zenekari játéka után, hogy az angolok mennyivel igazabb előadást képesek produkálni, mint a „mieink”.

Úgy tűnik, Nagano 100%-osan kihasználta a színpadi műfajhoz való szoros kötődését. Pontosan tudta, hogy mi az, amivel egy hangfelvételen is szinte a maga teljességében vissza tudja adni e két darabot.
Mindkét műben sok az effektszerű, villódzó mozzanat, töredékszerű témák csillannak fel, villámgyors váltások teszik minden pillanatban élénkké a zenét. A századelőn még csak születőben lévő mozgásformák tökéletes párra találtak Sztravinszkij és Bartók zenéjében. A romantika legatói mindkét műfajban haldokolnak. A lineárisan értelmezhető mű helyett egy kis, egymástól jól elhatárolódó részekből összerakott, mozaikszerű alkotásnak kell a darabok végére kibontakoznia.

A Londoni Szimfonikus Zenekar előadása pedig nem csak a századelő elvárásainak felel meg tökéletesen, hanem magán viseli az azóta eltelt esztendők nyomait is.
Lényegében ugyanúgy kell interpretálniuk, mint 1920-ban kellett volna, csak sokkal szélsőségesebben, de ugyanakkor pregnánsabban is. Hiszen maguk a történetek, Petruska megosztott személyisége, a Mandarin erkölcsi rendje ma már nem botránkoztat meg senkit sem. Éppen ezért az előadás koncepcióját nem elég szuggesztív érzelmi hatásokra építeni. Kegyetlenül, hajthatatlanul, éles pengeként kell hirdetni mondanivalójukat ahhoz, hogy a televíziós kultúra szabados világa mellett – vagy inkább ellenében – is hatni tudjon a darabok mély erkölcsisége.

Naganoéktól pedig éppen ezt kapjuk. Minden, amit eddig is jól ismertünk, különösen erős megvilágításba kerül a kezeik között.
Rendkívül konkrétan, egységesen váltanak, mindig pontosan telibe találva a soron következő kis részlet karakterét. Így mind a burleszk ironizáló élessége, mind pedig a pantomim némaságából következő sarkított mozdulatok jól tükröződnek a megszólaló zenén.
A különféle hangzások megvalósításának terén nincs pardon, nincs bocsánat. Mint egy számítógépes animáció, olyan kontúros az egész, csak sokkal életszerűbb.
A három dimenzió – mint már említettük – itt ugyanis nem érzékcsalódás. Igaz ugyan, hogy nem látjuk a mozdulatokat, de pontosan érezzük őket a tagjainkban.
Ahogy előadják, az egy csapásra a miénk is.
Nem idegen, nem megérteni való, hanem – egy újfajta érzékelés révén – rögtön a legbelsőbb sajátunk.