Great Conductors of the 20th Century (Dimitri Mitropoulos / Széll György)

Great Conductors of the 20th Century
Dimitri Mitropoulos (EMI - IMG Artists, 7243 5 75471 2 3)
Széll György (EMI - IMG Artists, 7243 5 75962 2 0)

Legkivált talán a tűz és víz ellentétével lehetne a legrövidebben jellemezni e két nagy pálcaművész különbségét. Noha persze számos azonosság fedezhető fel pályájukon.
Egy generáció tagjaként mindketten Amerikához képest egzotikus vidéken születtek (Mitropoulos Athénban, 1896-ban, Széll Budapesten, 1897-ben), mindkettejük tehetsége előbb német éghajlat alatt bontakozott ki (a görög Erich Kleiber korrepetítora volt Berlinben, míg Széll bécsi tanulmányai után Richard Strauss asszisztense lett, hogy aztán 1924-29 között a Berlini Állami Operaház első dirigenseként dolgozzon), és mindkettőjük karrierje az Egyesült Államokban ért zenitjére: Széll 1946-tól 1970-ben bekövetkezett haláláig a Cleveland Orchestra vezetője volt, Mitropoulos pedig 1947 és 1957 között irányította a New York-i Filharmonikusokat, hogy aztán Milánóban érje a váratlan halál, kedves szerzője, Mahler Harmadik szimfónijának próbája közben.
És kissé kívülállók voltak mindketten, szociális okokból mondhatni: Széllt zsidó származása, Mitropoulost homoszexualitása lökte olykor a társadalom peremére.

Széll kissé poroszos vaskalapossággal válaszolt kora nyűgére és nyilaira, már-már szélsőségekig vitt puritanizmusa egyszer odáig ragadtatta, hogy koncert előtt fodrászhoz küldte Glenn Gouldot, és ami a fura, hogy az extroverált kanadai állítólag engedelmeskedett.
Igen, ez a nyakas magyar tábornokként állt zenekara élén, azt beszélik, rendszeresen verte muzsikusait. Noha ez talán túlzás, annyit szent, hogy ilyen-olyan pálcázásai közben mindig a zene szent ügye lebegett a szeme előtt, ezért képes volt ölre menni; nagy pedagógus volt, hisz kétségtelen, hogy Clevelandben egy jelentéktelen kis zenekarocskából sikerült kifejlesztenie a világ egyik legjobb csapatát.
Mitropoulos viszont elbűvölően kedves embernek tűnik az emlékezések alapján, na igen, ő feltehetően rosszul titkolt mássága miatt igyekezett megfelelni. Nem sok sikerrel, a kortárs kritikusok folyvást támadták, hogy vinné el őket az ördög.

Művészetük tűz-víz ellentétét legkivált egy nagyon is vizes darab összehasonlításával érzékeltethetjük. A frissen megjelent, 2-2 CD-t tartalmazó albumokon mindketten elvezénylik Debussy A tenger című szimfonikus költeményét.
Mitropoulosnál az első részben (Hajnaltól délig a tengeren) mintegy misztikus ködből bontakozik ki a tenger és maga a zene is, Széll már az első pillanatokban a lehető legvilágosabb kontúrokkal dolgozik. A különbség a záró részben (A szél és a tenger párbeszéde) a legvilágosabb: Mitropoulosnál a szél valóban fúj, sőt olykor tombol, őrjöng, Széll viszont kordában tartja a természet dühét.
A görögnél a tenger nemcsak mesés víztükör, de fenyeget is, ebbe a tengerbe bele lehet fulladni, míg a magyarnál csak egy zenei kép a hatalmas víz, festmény, mely sosem léphet ki a keretből. Széll talán a XVIII-XIX. század fordulójának klasszikus ókuláréján, míg Mitropoulos a XX. század fémkeretes szemüvegén át nézte a muzsikát, aligha véletlen, hogy utóbbi sok modern darab bemutatójáért felelős, míg Széll egy kérdésre (\"Van-e egyáltalán értékes darab a modernségben?\") azt válaszolta, ha van is, ő bizony még nem találkozott vele.

Nem kérdés, hogy Mitropoulos elsősorban a romantikus repertoárban bontakoztathatta ki félelmetes belső energiáit. Berlioz Romeó és Júlia elnevezésű drámai szimfóniájából elég meghallgatni a második részt (Romeó egyedül - Szomorúság - Ünnepség és bál Capuletéknél), hogy kiderüljön, miféle indulatok mozgatták a legmélyebb melankóliától az nyakló nélküli, szemérmetlen érzelmi kicsapongásig. Eközben természetesen nem megy veszendőbe a zene logikája - az extázis fegyelmezett.

Ugyanakkor hiba lenne, ha Szélltől megtagadnánk a melegebb érzelmeket, most kiderül, humora is volt, mégpedig bécsiesen kedélyes, olykor csípős: hallgassuk csak meg Auber Fra Diavolo nyitányát, vagy kiváltképp Johann Strauss Delíriumok című metszően szatirikus keringőjét.

Az persze tagadhatatlan, hogy Széll még a regényes műveket is némi jeges borogatással látta el, ezzel bizonyos klasszikus tartást kölcsönözve nekik, Dvorák VIII. szimfóniájának harmadik tétele egészen bécsi kedélyességgel libben tova, a Csajkovszkij Ötödikben pedig nem veszíti el a mértéket, miként Mitropoulos sem a döbbenetes erővel előadott Mahler Hatodikban. Igen, arányérzék - talán ez a legfőbb rokonság e két olyannyira ellenétes nagy művész között.