Gondolatébresztő (Dal a Földről / Rattle)

MAHLER:
Das Lied von der Erde

Peter Seiffert – tenor
Thomas Hampson – baritone
City of Birmingham Symphony Orchestra
Sir Simon Rattle

EMI
94638 86922

A zenének van egy tulajdonsága, ami minden más művészeti ágtól megkülönbözteti: a vokális muzsikát leszámítva – bár bizonyos szempontból azt sem kéne kivenni – teljesen absztrakt, nem tartalmaz szöveget, képeket, vagy bárminemű olyan elemet, amelyet valamilyen tárgyként, fogalomként tudnánk azonosítani. Még a programzene sem, amely néha nagyon is konkrét témáról szól, de sosem konkrétan. (Vagy talán meg tudnánk mondani, hogy példának okáért hány kiscsibe táncol tojáshéjban Muszorgszkij művében, vagy melyik zenei motívum jelzi Samuel Goldenberg fülét…?)

A kivételnek felhozott vokális muzsika rendkívül összetett problémakört vet fel, aligha lehetne egy mondattal elintézni. Bár annyit megjegyezhetünk, hogy aki nem érti a nyelvet, amelyen az adott mű megszólal, és fordítás sem áll rendelkezésére, annak a szöveges zene is ugyanolyan absztrakt, mint a hangszeres.

Mindezek dacára (vagy talán éppen ezért?) egyik művészet sem képes annyira élethűen ábrázolni egy hangulatot, egy érzést, mint a zene – a már említett Samuel Goldenberg külsejéről vajmi keveset árul el Muszorgszkij műve, ám halljuk-érezzük milyen embernek ábrázolja őt az orosz komponista.

A Dal a Földről története ismert: mivel a nagy elődök közül többen is „csak” a kilencig jutottak a szimfóniaírás terén, Mahler babonából kihagyta ezt a számot – a nyolcadik után címmel látta el a soron következőt, illetve elkezdett egy tizediket írni. Azonban jól érezte előre sorsát: minden rafinéria ellenére kilenc teljes szimfónia megírása után halt meg, a tizedikből csak az a bizonyos Adagio készült el. (A sors érdekes fintora, hogy azóta találtak egy Beethoventől származó szimfónia-kezdeményt is, amelyből szintén csak egy tételre valót tudtak rekonstruálni.)

Nem ez az első zenemű, amibe belehallik a komponista búcsúzása – hadd említsem csak Beethoven utolsó zongoraszonátáját, vagy Csajkovszkij Patetikus szimfóniáját – és hogy ez tudatos, vagy tudat alatti, az az utókor számára tulajdonképpen teljesen mindegy, talán az a szebb, ha ez nem a rációból fakad, hanem az alkotószellem zseniális, egyben tragikus megsejtése.

Ha pusztán csak az előadógárdát nézzük (Seiffert, Hampson, Rattle a saját zenekarával), azt gondolhatnánk, hogy remek felvételt fogunk hallani. Nem tévednénk nagyot: némi fenntartással ugyan, de valóban az. A szólisták névsorát olvasva meglepő lehet, hogy két férfinév szerepel, hiszen jellemzően tenor- és altszólóval szokták előadni a művet. Tulajdonképpen nem vált hátrányára a produkciónak, hogy ezúttal baritonista partnerre esett a választás, mert Hampson kiválóan megbirkózik a feladattal, azt csinál a hangjával, amit akar, és szerencsére jót akar. Viszont nem egyértelműen csak pozitív a hozadéka annak, hogy két férfi a szólista: Seiffert remek hangi adottságokkal rendelkezik, ám sajnos ezt állandóan kifejezésre is akarja juttatni. Finoman fogalmazva „ügyeletes Wagner-tenor” mivolta erről a lemezről is hallatszik – jóllehet, ez a titulus 1997-ben, az eredeti felvétel elkészültekor ebben a formában még nem állta meg a helyét –, s bármennyire közel áll egymáshoz Mahler és Wagner zenéje, így pontosan a különbség sikkad el, azaz jól esne, ha Seiffert itt nem „hősi halált halna”, hanem tolmácsolná, amiről Mahler zenéje szól. Hogy mit tehet erről Hampson? Nos, ő semmit, de ha a felvételen egy női és egy férfi szólista énekelne, akkor a hangfajok nagyobb eltérése miatt talán kevésbé lenne feltűnő a két szólista közti különbség.

Legyenek a szólisták akármilyenek, a jó Mahler-interpretációnak egy jó karmester az alapfeltétele. Ezzel nincs gond, Rattle ezúttal is hozza a formáját, remekül megfelel az elvárásnak – jó tempókat vesz, a csúcspontokat a kellő mértékben domborítja ki, de közben nem dagályos, érzelgős; a hangzáskép transzparens, ám előadása mégsem válik súlytalanná.