Fényár (Beethoven 6 & 8 / Tennstedt)

BEETHOVEN:
Symphony No.8 in F Op.93
Symphony No.6 in F Op.68 \'Pastoral\'

London Philharmonic Orchestra
Klaus Tennstedt

EMI
5 08994 2

Mi tagadás, a zenét kedvelő hallgató néha eljut arra a pontra, ahol be kell vallania magának, hogy halálosan un bizonyos zeneműveket. Ebbe a csoportba többnyire a klasszikus és romantikus zeneirodalom ismert darabjai kerülnek először, ezeket halljuk legtöbbet koncertpódiumokon, rádióban, sőt lemezgyűjteményeink egy jelentős részét is általában ezek a művek alkotják. Egy idő után szívesebben fordulunk vérpezsdítő újdonságok, vagy újra felfedezett régiségek felé. Pedig a néha valóban unásig ismert versenyművek, szimfóniák, operák nyilván nem véletlenül maradtak meg máig is érvényesen a repertoár gerincének.

Az egyensúly megtartandó. A mai kor izgalmas új ópuszai nyerjenek teret, mutassák meg magukat, a régi nagy mesterek elfeledett kortársai, kik közül sokan érdemesek lennének arra, hogy évszázados mellőzöttség után ismét közönség elé kerüljenek, nos, ők is szólaljanak meg ismét. Ezenközben hallgassunk Mozartot, Beethovent, Brahmsot, Mahlert, Strausst, és az összes híres nagy komponistát. Így teljes az egész, így jut érvényre friss élményeket áhítozó énünk, és így nyer értelmet és valódi értéket egy milliószor hallott romantikus szimfónia.

Az EMI két lemezén négy ilyen is megtalálható. Klaus Tennstedt nevét olvasva erősen reméltem, hogy nem az unalomfaktor erősödik majd bennem, ha meghallgatom az ő vezényletével a két F-dúrban komponált Beethoven-szimfóniát, ill. Mendelssohn Negyedik és Schubert „Nagy” C-dúr szimfóniáját (utóbbi két mű felvételéről egy későbbi írás értekezik). Ezekkel a darabokkal – hozzá téve az összes híres szimfonikus művet – az a legnagyobb baj, hogy Dunát lehet rekeszteni a közepes, alibi-előadásokkal, Lett légyen az koncert, vagy lemezfelvétel.

A jó karmester nem arról ismerszik meg elsőként, hogy hiper újításokkal, merőben egyedi koncertprogrammal és forradalmi koncepciókkal rukkol elő, hanem arról, hogy úgy dirigálja el mondjuk Beethoven Ötödikjét, hogy azt izgalmasnak találom. Szeretünk időről időre visszatérni szép helyekre – mi is változunk közben, talán már a helyszín sem ugyanaz, de megnyugtat minket a jól ismert környezet, és felvillanyoz minden, amit esetleg újdonságként élünk meg a megszokottban. Ha jó előadással találkozunk egy már hatszázszor hallott zenedarabból, akkor a már sokszor végigélt belső utazás új színekkel, fényekkel töltődik fel, és összességében friss lesz az élmény. Ilyen volt, amikor anno Karajan a relatíve nyugodt, kedélyesebb Beethoven Negyedikből minden idegszálunkra hatóan sötét és mégis démonian vonzó istenséget faragott, eszünkbe juthat Bernstein azóta legendás hattyúdala, a hátborzongatóan gyönyörű Hetedik szimfónia előadása is, vagy, hogy elszakadjunk a bonni mestertől, szerettük, ahogy Toscanini a lovak közé csapott Mahler Második szimfóniájában, és persze lehetne sorolni még a példákat.

Nagyon vártam, hogy meghallgathassam ezt a két lemezt, mert Klaus Tennstedt az egyik kedvenc karmesterem. Jól tudom, hogy sokaknak legfeljebb a jó átlagot testesíti meg, én azonban nagyon szeretem senki máséval össze nem téveszthető zenekari hangzását, mely a lemezeit hallgatva teljességgel zenekar-függetlennek tűnik. Ez egy fényes, világos orgánum, melynek fő pillére az igen erőteljes, de sosem durván eltúlzott rézfúvós jelenlét, mely paradox módon áttört, igen levegős összhangzást eredményez. Ezen kívül messzemenően tisztelem a sodró lendület, a magával ragadó tempók bátor bevállalását, és többnyire precíz megvalósítását. Legfőképpen pedig azt a tulajdonságát, hogy a drámai íveket nem a tempókarakterek megszokott helyeken való váltogatásával, hanem főként tisztán zenei, dinamikai hegyvölgyekkel érzékelteti. E habitus első számú képviselője kétségtelenül Eugen Jochum, de legjobb formájában Tennstedt mindjárt ott van közvetlenül mögötte.

A karmesterségben, mint minden művészeti ágban, az a szép, hogy tele van szubjektivitással, és nagyon kevés olyan eleme akad, melyből kész törvényszerűségeket, vagy felismerésekből, tapasztalatokból fakadó fix következtetéseket csont nélkül le lehetne vonni. A fent vázolt téziseket, melyeket Tennstedt karmesteri erényeiről próbáltam összeszedni, nagyrészt máris sutba lehetne dobni, például a két Beethoven-szimfónia meghallgatásakor. Más a várakozás, és más a valóság. De minden tapasztalás gazdagítja, és részletezi a dolgokra való rálátásunkat.

A zenekari hangzás az egyetlen, ami a prekoncepcióból megmarad, és ez nagyon megnyugtató. Így ugyanis önmagában merő élvezet hallgatni ezt a muzsikát, pusztán a testet-lelket kényeztető gyönyörű hangzásért, mely hamisítatlanul Tennstedtes. Áttetsző, selymes, és fényes. Úgy tűnik azonban, hogy Beethoven nimbusza kissé beleszólt az interpretációba; a lendületet itt-ott megtöri a nagy műveknek kijáró méltóságteljes előadásmód. Ezzel együtt világosan követhető az előadói koncepció, a dinamika, a zenekar színeinek tudatos kevergetése. A Nyolcadik első tételének nyitása tempós és fenséges, de például a harmadik tétel lassúbb a megszokottnál. Úgy tűnik, a dirigens megpróbált a Nyolcadikból méreteit tekintve saját magán túlnövő, hatalmasabb művet faragni a felvétel során, pedig a darab önmaga dimenzióiban valóságos kis ékkő, és semmi szükség arra, hogy a vele egy időben született A-dúr szimfóniával versenyeztessük. A finálé azonban valóban elsöprő.

A Hatodik talán egyike a legnehezebben előadható Beethoven-szimfóniáknak. Természetesen nem technikai, hanem interpretációs értelemben. A két hosszú első tétel széles áradása nagyon könnyen fulladhat unalomba egy gyönge előadásban, első lépésben ezeket kell megfelelően differenciálnia a karmesternek, az utánuk következő három tétel már könnyebben adja magát. Az etalon számomra egy másik méltatlanul mellőzött német karmester, Günter Wand lemeze, pedig hallottam már a szimfóniát sokakkal, köztük a hagyományosan legnagyobbnak tartott Beethoven-dirigensekkel. Azt a szabad, béklyóktól és becsontosodott előadói hagyományoktól mentes, tisztán zenei áradást hiába kerestem eddig más előadásban, mint amit Wand produkált az Észak-német Szimfonikusokkal.

Tennstedt értelmezése megint csak nagyon jól indul, az allegro itt valóban tempós, nem esik abba a hibába mint sok más karmester, hogy bágyadt, lassú tételt farag a mű elejéből. A meglepetés itt is a harmadik tétel különösen lassúra vett karaktere. Szerencsére ez nem párosul lagymatagsággal vagy erőtlenséggel, így végül is érezhető az interpretáció tudatossága. A Vihar-tétel pedig egészen kiválóan sikerült, főként abból fakadóan, hogy az előadás elkerüli azt a téves kényszert, hogy itt aztán jobb híján valóban tombolnia kell a timpanik vezérelte zenekarnak. A kiegyenlített zenekari hangzás, és főként a Tennstedt vérében alapból meglévő elsöprő sodrás az, ami megteszi a magáét. A zárótétel jutalomjáték, a fenséges vonóskar itt élhetett igazán.

Mást vártam (ez legyen az én bajom), ám nem csalódtam. A lemez tökéletes választás a Beethoven-szimfóniákkal most ismerkedőknek, de azoknak is tud újat, szépet mesélni, akik egy ideje nehezen találnak izgalmasat, érdekeset e két jól ismert remekmű előadásaiban.