Ezrek szimfóniája – otthon, egyedül (Mahler 8. / Boulez)

MAHLER: Symphonie No.8

Twyla Robinson, Erin Wall, Adriane Queiroz, Michelle DeYoung, Simone Schröder, Johan Botha, Hanno Müller-Brachmann, Robert Holl
Chor Der Deutschen Staatsoper Berlin
Rundfunkchor Berlin
Aurelius Sängerknaben Calw
Staatskapelle Berlin
Pierre Boulez

Universal / Deutsche Grammophon
2 CD
477 6597

Aligha volt (van) reménytelenebb kimenetelű vállalkozás a hangrögzítés történetében, mint Mahler Nyolcadik szimfóniájának lemezre vétele. Még hangversenyszerű előadása is olyan nehézségekbe ütközik megfelelő terem híján, hogy amikor az ősbemutató után 73 évvel, 1983-ban nálunk először Joó Árpád vezényletével megszólalt, csak egy nagyon alkalmi helyszín, az azóta kicserélődött Budapest Sportcsarnok adhatott neki helyet. Ha meggondoljuk, már az is abszurdum, hogy – hangfelvevő és -lejátszó eszközök segítségével – egy kamarazenekar beköltözik szobánkba. Viszont mindennapos koncerttapasztalataink segítenek abban, hogy a hangzásviszonyokat a helyükre tegyük. Ezáltal és képzeletünk segítségével még egész nagyszabású, viszonylag gyakran hallott műveket is tudunk megfelelő akusztikai élményként értelmezni otthonunkban.

Amikor azonban hallottam annakidején azt a bizonyos első magyarországi előadást, pont az volt az egyik következtetés, amit levontam, hogy a mindent felülmúló monumentalitás nem csak a forma és konstrukció területén jellemzője a műnek, hanem maga a megszólalás, a nagy-nagy teret igénylő akusztikai élmény is olyan immanens alkotórésze, hogy azt lemezről, gyatra hangreprodukáló készülékeken visszaadni lehetetlen. Azért is, mert ritkák, illetve nem is léteztek addig azok az előadások, amelyek megadták volna azt a fogódzót, amelyre otthoni, szobai hallgatásakor szükségünk lenne. Hogyan is lehetne azt a távlati hatást visszaadni, amikor az első tételben a kórusok valahol messze éneklik az Infirma nostri szövegű szakaszt, tőlünk néhány méterre pedig kíséri őket egy szál hegedű. Hallom ezt persze lemezről is – két dimenzióban.

Vagy: igazából az a hangtömeg, amely főleg az első tétel előadása során keletkezik, felfogható lemezről, ha nem tudjuk, miről is van szó a valóságban? Mindenesetre kicsi az esélye, hogy olyan zenebolond hifistát találjunk, aki egy jó minőségű autó árát költötte egy olyan berendezésre, amely valamennyire is visszaadja a több száz előadó keltette élményt, és vendégül lát minket egy kis „Mahler Nyolcadik” hallgatásra. Bár a MűPa segített a gondon: már eddig is kétszer helyet adott a nagy műnek, ezzel segítve olyan teljes értékű élmények megszerzését, amelyek segítségével azokat a lemezeket is meg tudjuk hallgatni, akusztikailag értelmezni, amelyek zeneileg, az előadók személye miatt érdekelnének minket. De mégis, lehet – ami nem baj –, hogy a Nyolcadik szimfónia otthon mindörökre hallgathatatlan marad?

Ettől függetlenül persze nem ritkák a mű felvételei, és ezek segítő eszközök lehetnek ahhoz, hogy egy élő előadást minél felvértezettebben, minél alaposabb előzetes ismeretek birtokában hallgassunk végig. Ehhez már elég egy nagyon jó, de nem szemet szúróan drága készülék, kiváló hangmérnöki munka, és persze egy olyan értelmezés, amely a valósághoz képest mégiscsak szerény hangélményt érdemessé teszi a meghallgatásra.

Elolvastam Celestin Deliege Pierre Boulez-interjúkötetét, miután a karmester hat évvel ezelőtt azt a bizonyos Bartók-estet vezényelte a Kongresszusi Központban. Egyértelműen az derült ki, hogy a zeneszerző Boulez számára a zene elsősorban forma és struktúra. Ellenőriztem most, valóban ritka kifejezés ott az emóció. Mint ahogy eléggé hiányzott például a Concerto akkori előadásából is. Megjegyzendő, hogy a karmester Boulez készített lemezt a műről 1993-ban a Chicagóiakkal, és az nagyon is hallgatható.

Mahlert persze még szeretheti jobban is, mint Bartókot, de az biztos, hogy ha a Nyolcadik partitúráját nézzük, láthatjuk: formailag és strukturálisan is van mit tanulmányozni, előadóként hangzó katedrálisként felépíteni. Kellhet hozzá egy olyan karmester, mint Boulez, aki nyilván nagy kihívásnak tekintette a két nagy Mahler-mű, a Második és a Nyolcadik szimfónia felvételét, hiszen Mahler-ciklusának végére hagyta ezeket.

1995-ben kezdete rögzíteni a Mahler-sorozatot, de csak tavaly ért el a Második, idén tavasszal a Nyolcadik szimfóniához. Az áprilisi koncertet követően készítették el a stúdiófelvételt, ami most a boltokba került. Boulez azért kezdett még az ötvenes években vezényelni, mert az akkor modernnek számító műveket nem hallotta kielégítő előadásban megszólalni, már ha nem épp inkább csapnivaló dolgokat hallott. Azután a zeneszerzés mellett fő foglakozása lett a karmesterkedés, ebben a minőségében hatalmas életművet épített fel az elmúlt évtizedekben.

Természetes, hogy itt most mindent a legjobban akart csinálni. Sikerült is neki. Mintha egy kamarazenekar játszana, olyan élességgel, pontossággal kapcsolódnak egymásba a rendkívül bonyolult partitúra szólamai – a sok a Nyolcadikban, nem csak sok előadót, hanem rendkívüli sokrétűséget is jelent. Boulez mindig tudja, mi miért, honnan hová tart. Megjegyzendő, remek hangfelvevő szakemberek is segítik abban, hogy ezt mi is halljuk, bár egy-egy részlet inkább csak önmagában értékelhető, még a két tétel akusztikai tere is hallhatóan különbözik! Az elsőé az ott domináns fortissimóra van hangolva, a másodiké a piano-mezzoforte hangzáshoz, amely igazán csak a végén emelkedik a ff magasságaiba.

Kiválóan játszanak a zenészek. Nagyon jó a két kórus, olyan a szövegkiejtésük, hogy a hangszórókba beszoruló hatalmas ff-kat leszámítva érteni lehet mindent, amit énekelnek. Természetesen tiszták, pontosak. Figyeljük csak a staccato szakaszra a Faust-tétel zenekari bevezetője után!

A szólisták kiválasztása is gondosan történt, egységes hangzásvilágot hoznak ők is. Velük arra kellett vigyázni, hogy hangvolumenben partnerei legyenek a nagy kórusnak és a zenekarnak. Ennek érdekében igen erőteljesen vibrátóznak, ez esztétikailag akkor is zavaró, ha szólóznak. Sajnos a duett, vagy még több szólam együttese esetén az interferenciák (az egymást erősítő, vagy elfedő hangerő-ingadozások) néha zeneileg is élvezhetetlenné teszik éneklésüket.

Mindenesetre a hatalmas előadógárda, az egész stáb felkészültsége olyan felvételt eredményezett, amelynek, ha teljes Mahler-ciklusra vágyunk, ott kell lennie polcunkon. Ha kételkedünk is abban, hogy ezt a művet meg kell hallgatnunk lemezről – egy Gaudí valóságos építményéhez hasonló zenei katedrális mégsem férhet be a szobánkba –, ma már szerencsére itthon sem kell egy életet leélni anélkül, hogy a hangversenynaptárban nyomára akadjunk.